Az alábbiakban Alexander Schlingloff: Az életed ára c. kalandregényének DÍJTALAN, exkluzív elektronikus kiadásának részletét olvashatja. Nagy örömünkre szolgál, hogy rendelkezésére bocsáthattuk ezt a lebilincselő történetet! A teljes változathoz az eBook letöltésével juthat hozzá!

Jó szórakozást és nagyszerű időtöltést kívánok Önnek!

Szeretettel:


Lovag Enikő
Egy jó Regény
www.egyjoregeny.hu

ui.: A betűméretet a böngészője "Nézet/Szövegméret" menűpontjában állíthatja.

 

Az életed ára
Regény

"Van út, ami jónak látszik, de a vége halál."

"Vak vagy és süket te büszke ember,
de jobb is neked, hogy nem látod,
mert elborzadnál."




Első könyv.

A szíve az elviselhetőség, már-már az ájulás határáig döngette a mellkasát. Ha nem akarta elveszíteni az eszméletét, le kellett hunynia a szemét.
A fejét lehajtva várta, hogy a szédülés alábbhagyjon. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha tényleg kizárhatta volna a valóságot, és ha csak néhány másodpercre is, de magára maradhatott volna a félelmével.
Nyugodt vagyok. Nyugodt vagyok. -hajtogatta magában, de hiába.
Túl nagy volt a tét.
A feszültség alig enyhült valamit.
Talán, egy egész keveset, de azt is csak azért, hogy egy másodperccel később, amikor megint felfogta a körülötte matató tébolyt, azonnal újra belé marjon a gondolat:
-Mit keresek én itt? Hogy az átkozott francba kerülök én ide?
Nem mintha nem tudta volna, hogy hogyan került oda.
Nem. Nagyon is tudta.
Valójában mindig is ezt akarta. Felkerülni a csúcsra.
-OK.- bátorította magát. -Gyerünk! Tedd meg, amit kell!
Nagyot sóhajtva teleszívta a tüdejét. A Forró levegő szinte égette odabent, és akkor megint felnézett.
Fel egyenesen egy TV kamera objektívébe. Talán a CNN lehetett, vagy valamelyik másik adó.
A téboly valóság volt és időközben sem ment el. Sőt ha lehet, még közelebb jött.
Az operatőr gátlástalanul félretolt a kezével egy fényképészt, és jobban ráközelített az arcára. A kamera halott szeme, mint valamiféle gonosz szellem bámult bele Christian Mills lelkébe.
Gyűlölte ezt az érzést.
Mutasd csak! Mi van itt? -mondta egy hang tapintatlan felsőbbrendűséggel, és kinyújtva a hideg kezét felhúzta a versenyző ajkát, hogy mint egy jó pénzen megvett lónak, megmutassa a fogait.
Mosolyogj! -mondta aztán.- Az emberek kíváncsiak rád. Látni akarják, hogy mit kapnak a pénzükért.
Chris gyűlölte az egészet, de leginkább azt, hogy mindennek tetejére, még mosolygott is. Sőt, akart is mosolyogni. Akarta, hogy lássák.
Kellett a taps.
Nagyon kellett, hogy mondják neki:
-Jó, amit csinálsz Christian. Csak csináld tovább. Csak csináld!
És ő csinálta is. Táncolt egészen addig, amíg tapsoltak, táncolt egészen addig, amíg csak akarták.
Most már ez volt az élete.
Híres lett.
A kamera belemászott az arcába és ő szépen elmosolyodott, oldottan és lazán, ahogy egy sztárhoz illik, és csettintve a mutatóujját az objektívre szegezte.
Ez valami olyasmit jelentett, hogy:
"Győzni fogok, nektek."
Johnson, a managere találta ki a gesztust, hogy növelje Chris népszerűségét.
Chris valahol a lelke mélyén ettől is hányni tudott volna, pedig még komolyan is gondolta, hogy győzni fog.
Magáért és a világért.
Johnson mondta mindig és igaza is volt, hogy az embereknek szükségük van valakire, aki előttük megy, aki megtanítja őket győzni. Azt mondta egyszer, hogy:
-Tudod mit, Chris? Példát mutatsz akár akarod, akár nem.
Igen, gondolta ő is és közben csak remélte, hogy jó példát mutat.
Christian Mills csak állt a célegyenes betonján és a kezében lévő bukósisakon matatott. Több mint hárommillióan nézték amint, a hőség ellenére is kesztyűbe bújtatott ujjai idegesen levakargatnak egy bogárhullát a lakkról.
Egy csinos, fürdőruhás lány napernyőt tartott fölé, miközben zavarában hol a kamerába, hol a versenyzőre pillantott.
-Nincs melege?- próbált egy kérdéssel oldani a feszültségen. Christian meg sem hallotta. Lassan kezdte elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal.
Két szerelője már az utolsó simításokat is elvégezte a gépén. Két sorral hátrébb felordított az első motor, majd a következő, és mint megbolygatott méhkas, kezdett életre kelni az egész mezőny.
Az egyik szerelő belökte Christian Yamaháját.
-Hármasra tettem a teleszkópsüllyedésgátlót. Remélem, hogy így már nem fog bepattogni az eleje!- kiabálta a másik, egész közel hajolva a versenyző füléhez, mire az csak kurtán bólintott. A kamera még mindig őt mutatta.
A levegő, alig érzékelhetően, de vibrált körülötte.
Az emberek kíváncsiak voltak rá.
Kíváncsiak, mert veszélyesnek tartották.
A megtelt parkolók előtt még mindig hosszú kocsisorok kígyóztak. Az ottragadtak között motorosok furakodtak előre. Ők talán még elérték a rajtot.
A lelátók egytől-egyig tele voltak. Az emberek mindenről megfeledkezve itták magukba a rajtceremonia mozzanatait. Egyesek távcsövekkel figyelték a versenyzőket, mások üdítőt szürcsölgettek, megint mások unottan süttették magukat a napon.
Kilencvenötezer ember jött el ezen a napon, huszonötezerrel több, mint egy évvel ezelőtt. Kilencvenötezren, akik látni akartak valamit a pénzükért, akik személyesen akarták átélni mindazt, amiről az utóbbi időben az újságok olyan sokat írtak.


A kiváltságosok közvetlen közelről, a boxutcából nézhették végig a rajtot. Hozzátartozók, néhány szervező, meghívottak, tehetősebb nézők, néhány díszvendég a politika világából, a motorsportban érdekelt üzletemberek már mind elhelyezkedtek a palánk mögött. Azokat kivéve, akik egészen elől álltak a legtöbben alig, illetve csak keveset láttak, holott sokuk számára tétje volt a dolognak.
Felmutatták az egyperces táblát.
A fényképészek és operatőrök közül néhányan, még most is a gépeiket állítgatták. A rajtnál résen kellett lenni. Tudták, hogy ha történik valami, egy jól sikerült képet igen tisztességesen megfizetnek.
Egyre nagyobb lett a tolongás. A most érkezőknek nem volt könnyű a dolguk.
Egy feltűnően csinos, vörös hajú hölgy, selymes, de határozott hangon kért és kapott utat.
-Pardon. Szabad?
Szó nélkül előre engedték.
A férfiak udvariasan helyet adtak, a hölgyek nem ritkán irigykedő pillantásokkal csak félreálltak.
Ismerték.
Ő volt Christian Mills barátnője.
Sintia Clark világ életében öntudatos nő volt, de amióta Christian mellett rivaldafénybe került, ha ez egyáltalán lehetséges volt, egyénisége még inkább erőre kapott. Tetszett neki a szerep, amit játszhatott. Élvezte, hogy összesúgnak mögötte, hogy ahol megjelenik, néhány percre megáll az élet. Nem volt ellenére az sem, hogy az egyik TV-s, a versenyzők helyett őt kapta lencsevégre.
Ezt szerette.
Az ilyen életet. Talán jobban, is mint magát Christiant. Az utóbbi időben sok öröme úgysem tellett a férfiban. Sintia úgy érezte, hogy neki csak az edzések, a motorok és a véget nem érő megbeszélések az idétlen barátjával és az ostoba szerelőkkel számítanak valamit is.
Miért kell mindent túlzásba vinni? -futott át rajta a gondolat.- Még el is viselném a kis hülyeségeit, ha mellette velem is törődne egy keveset, de nem. Fikarcnyi figyelmesség sincs benne. -gondolta közvetlenül a szalagkorlátnál megállva.- Úgy mászkál fel és alá, mint egy alvajáró, és ha a teste véletlenül jelen van is, a gondolatai mindig másutt járnak... -bosszankodott magában.- ...de nekem végül is mindegy. Most is csak ül a szar motorján, és a betont bámulja.
Sintia olyasfajta megvetéssel nézett a teljesen magába fordult barátjára, amivel csak egy olyan nő tud nézni, mint ő.
Megvetéssel, mely jogosan büntet mindenkit, aki nem tiszteli kellő figyelemmel a személyét.
Chris alig tíz méterre tőle, az első sorból készült rajtolni. Közvetlenül mellette Mike Molden ült, a rikító sárga gépén. Ő sem figyelt. A fejét előrehajtva mintha magában beszélt volna, Sintia a sisaktól nem látta rendesen.
Bosszantó volt, de mégis úgy tett, mintha nem is lett volna olyan fontos neki, hogy észrevegyék. Csak állt és a körmeit kezdte vizsgálgatni, aztán hirtelen megelégelve a dolgot, olyan arcot vágott, hogy bárki, akár ezer az egy ellen is fogadni mert volna arra, hogy a nő egy pillanaton beül faképnél hagyja az egész bánatos versenyt és keres magának valamilyen értelmesebb mulatságot.
Molden továbbra is mormolt, Christian pedig, mintha ott sem lett volna, aztán Molden egyszeriben keresztet vetett és felnézett.
Nem kellett sok hozzá és észrevette Sintiat. Valószínűleg mosolygott is a sisak alatt, intett és nyomban megpróbált szólni Christiannak is, de hiába.
Na mi az? Már a kedves kis haverodat sem veszed észre? -áradt a cinizmus a nő gondolataiból. Mike-nak harmadik próbálkozásra végre sikerült valahogy felkeltenie Christian figyelmét.
A férfi, mint aki mély álomból ébred, kábán társára emelte a tekintetét. Nem értette, hogy mit akar, aztán ő is meglátta Sintiat. Kurtán, de örömmel intett neki, mire viszonzásul semmi egyebet, csak egy sértett fintort kapott.
Christian Millsben ekkor csendben, alig észrevehetően, de elpattant a húr. A pohárban, amit a rajt előtti feszültség csordultig töltött, Sintia volt az utolsó csepp.
A rohadt életbe! Már megint mi a baj?! -csattant benne és a gyomrát azonnal megfacsarta a már olyan jól ismert vád, az érzés, hogy elszúrt valamit. Sintia remekül értett a bűntudatkeltéshez. Hülye tyúk! Legalább verseny előtt fogná vissza magát. -támadt a férfi haragra. Nem tudta megszokni, hogy a lány bármikor, a legváratlanabb pillanatokban is képes megsértődni.

Egyszer csak halálosan zavarni kezdte, hogy izzad a bőrruha alatt. Feszülten, egy ingerült mozdulattal megigazította fején a sisakot, aztán a tekintete összeakadt Mike-éval.
A srác együttérzően megvonta a szemöldökét. Chris látta, hogy aggódik és ez, ha lehet mégjobban felbosszantotta. Épp olyan jól tudta ő is, hogy ilyenkor nem engedhették meg maguknak a fölösleges idegeskedést.
-Chris!- szólt neki oda a barátja.
-Igen.- válaszolta az, csak nehezen fegyelmezve magát.
-Melyikünk forduljon elsőnek?
Ezt a kérdést, amolyan bennfentes játékként rendszerint feltették egymásnak.
-Amelyikünk elsőnek odaér.- hangzott Christian kelletlen válasza, majd némi megfontolás után engedékenyen még hozzátette. -vagy akár te is.
Mike egy pillanatig csak nézett, aztán értve a célzást bólogatni kezdett, egyre gyorsabban.
-Kösz.- mondta hálásan. -Nagyon vicces.- aztán megint a közelgő rajtnak szentelte a figyelmét. A szeme sarkából még látta, ahogy Christian, a sisak alatt széles mosolyra húzza a száját és aztán látta azt is, ahogy az izgalom, mint valami köd lassan megint leszáll az agyára.
Ők ketten jó barátok voltak.
Még annak ellenére is, hogy ebben az évben szinte kizárólagos riválisai lettek egymásnak. Gyerekkoruk óta együtt motoroztak és még most is, hogy a világbajnoki cím lett a tét együtt edzettek, egymást készítették fel a versenyekre.
Még harminc másodperc volt a rajtig. Az utolsó motorok is visszaértek a bemelegitőkörből.
Kezdődik.
Christian szíve hatalmasat dobbant. Érezte, ahogy a gyomrából a gombóc lassan felkúszik a torkába.
-Lazíts, lazíts!- mondta magának miközben idegesen, szinte öntudatlanul túráztatta a motorját. Szemei a rajtlámpára, szegeződtek. Az izgalom ilyenkor volt a legelviselhetetlenebb. Mérések szerint egyes versenyzők pulzusa a rajt előtti pillanatokban eléri a kétszázat is percenként.
A pályabírók, jelezve, hogy mindenki elfoglalta a rajtkockáját, sorra felemelték tábláikat.
Kigyulladt a piros lámpa.
Christian körül a világ homályba borult. Látótere keskeny nyílássá szűkült.
Már csak egy másodperc! -dobbant benne és brutálisan felpörgette a Yamaha motorját.
A gépek mind felordítottak.
Zöld! - és a mezőny elrajtolt.
Chris nem hibázott nagyot. Balja a kelleténél egy árnyalattal gyorsabban engedte ki a kuplungot, mire a Yamaha kipörgő hátsó kerékkel egy pillanatra megcsúszott és keresztbe állt. Nem nagy hiba, de mégis értékes tizedmásodpercekbe került. Mike szinte állva hagyta, sőt Jefferson és King is elhúzott mellette, így ő maga, holott elsőnek kellett volna lennie, csak negyedikként száguldhatott az első kanyar felé.
A kerék megfogta magát és ő meglódult előre. A gyorsulás szinte le akarta tépni a motorról. Az első kerék határozottan a levegőbe emelkedett. Chris zavartalanul kihúzatta a sebességet és kettesbe váltott.
-Most örültök. Mi?- villant át az agyán és harmadikba majd negyedikbe kapcsolt.
-Rövid féktáv!- gondolta, amikor még teljes gázzal húzott el amellett a pont mellett, ahol máskor már fékezni szokott. Úgy vágott az élbolyba, mint jól megköszörült balta a fába. Maga mögé utasította Kinget. Az iszonyú rövid és kemény lassítás közben gázfröccsel visszaváltott és a még mindig hatalmas sebesség ellenére határozottan, biztosan fektette motorját a hosszú jobbkanyarba. Térde finoman érintette az aszfaltot. Teljesen ráfutott Jeffersonra, de mivel az már behúzódott a számára ideális ívre, Chris csak kívülről előzhette meg. Tudta, hogy a kanyar azon szakaszán fog mellé érni, ahol a pálya elkezd kifelé lejteni.
-A még hideg gumikkal kockázatos!
A beton alig néhány centiméternyi barátságos közelségben.
Szinte érthetetlen volt mi tartja őt a kanyarban, és ő szép lassan kívülről Jefferson mellé siklott. A két gép majdnem érte egymást, mikor a Yamaha mindkét kerekén elkezdett kifelé sodródni. Christian adrenalinnal telepumpált szervezete azonnal reagált. Támaszként a betonnak préselte a térdét és egy precíz gázadással megcsúsztatta a hátsókereket. Ezzel az első kerék stabilizálódott és a motor olyan pozícióba került, ahonnan ellenfelénél jóval erőteljesebben tudott a kanyarból kigyorsítani.
-Ilyen egyszerű az egész.- pendült meg benne a gondolat, amikor másodikként hagyta maga mögött a célegyenes utáni első fordulót.
Nem látta a kékes füstüstöt és a fekete csíkot, melyet a hátsó gumija a betonon hagyott. Nem hallotta, amint a közönség gyilkos mutatványa láttán felmorajlott, amint a TV-riporter, miközben alig hitt a szemének lelkesen hajtogatta, hogy úgy tűnik megint óriási, óriási versenyre számíthatnak.
Az emberek veszélyesnek tartották és talán pont ezért is "szerették".
Ő volt az új kedvenc.


Christian győzelmet aratott mindjárt az első versenyén, aztán a másodikon, és amikor kishíján a harmadikon is első lett, világossá vált számára, hogy nem kell tovább várnia. Eredetileg egy évvel későbbre tervezte az áttörést. Úgy gondolta ez a szezon még azzal fog telni, hogy felzárkózik az élmezőnybe, de már az idénynyitó edzéseken érezte, hogy másképp lesz. Olyan valószínűtlen volt az egész és igazából nem is értette, hogyan kerülhettek Mike-al, a szupersztárok nyomába. Eleinte úgy érezte, hogy csak viccelnek, hogy szándékosan hagyják, hogy utolérjék őket. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy a nagyok még csak egyszerűen nem hajtanak igazán. Pedig hajtottak, és ami történt őket is legalább annyira meglepte, mint magát Christiant, sőt néhányukat még fel is dühítette.
Christian Mills jó százötven méterrel haladt Mike Molden mögött. Mindketten mélyen az áramvonalidomok mögé húzódva süvítettek a pálya betonján. A sportközvetítő úgy vélte, a verseny nagy csata után végérvényesen eldőlt. A hátralévő két kör alatt aligha változik az élenhaladók sorrendje.
Christian miután megszerezte a vezetést mindvégig gyilkos iramot diktált. Muszáj volt kockáztatnia, ha meg akarta őrizni az első helyét. Molden szorosan ott volt a nyomában és csak a lehetőségre várt, melyet aztán meg is kapott. Christian csúnyán megcsúszott és épphogy elkerülve a bukást kisodródott a fűre. Mire visszazötykölődött a pályára, Mike jó kétszáz méteres előnyre tett szert.
Kezdetét vette egy ördögi hajsza.
A célegyenes végénél Mike előbukva a spoiler mögül fékezett, kiült és szédítő iramban fordult. Annyival Mills előtt volt, hogy minden kanyarban elveszítette szem elől. Behozhatatlan hátrány, Chris mégsem adta föl.
Most közel háromszáz kilóméter per órás sebességgel száguldott a barátja után.
Utol kellett érnie.
Minden áron.
A legutolsó pillanatban fékezett és a kerekek kékes füstöt hagyva az aszfalt fölött leblokkoltak. Szinte ugyanabban a pillanatban engedett is a féken, a gumik újra megtapadtak, de ő már így is menthetetlenül elmérte magát. A szokottnál jóval nagyobb tempóval kellett a gépet a kanyarba fektetnie. Motorja képtelenül megdöntve, már-már kétségbeesetten kapaszkodott a betonba. Chris tudta, hogy borotvaélen táncol, és akkor megtörtént. A Yamaha hátulja egyszercsak kitört, meglódult kifelé. Csupán egy pillanat műve volt az egész. Chris az aszfaltnak préselte a térdét miközben jobbjával változatlanul adta a gázt. A gép megfogta magát. Szinte meg sem ijedt, még akkor sem, amikor a kanyar végén újra megismétlődött az egész. A Yamaha megcsúszott, stabilizálódott, ismét megcsúszott és megint stabilizálódott, hogy aztán kigyorsításnál őrült táncba kezdve törjön előre győzelem és bukás között.
-Utolérlek te csirkefogó!- sziszegte a szervezetében, már hosszú percek óta, rendkívül magas adrenalinszinttől, egyfajta mámorban.
A motor ordítva elforogta magát és máris ott volt a következő kanyar. Chris ezúttal óvatosabban fordult. Minden gond nélkül maga mögött hagyta a sikánt, amikor balra a palánk tövében megpillantotta Mike-ot.
A barátja mozdulatlanul hevert, közvetlenül a sárga-fekete motor mellett.
Chris úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Gondolkodás nélkül elvette a gázt és a barátjához hajtott. Nem látta elsőre nagy-e a baj. Szíve ki akart ugrani a helyéről. A levegőben még ott ült a bukás által felkorbácsolt por, aztán mintha Mike megmozdult volna. Nem volt benne biztos. Még mindig lassított, már lehajtott a fűre, mikor a barátja minden kétséget kizáróan tápászkodni kezdett.
Chrisnek koppanva esett le egy kő a szívéről. Mike észrevette őt, intett és a gépéhez ugrott. Chris hátra pillantott. Az üldözők sehol. Mike villámgyorsan újra nyeregben volt és mindketten teljes gázt adtak.
Másfél körrel később, fej fej mellett, egymás oldalán húztak el a kockás zászló alatt.


-2-


-Chris! Várjatok egy pillanatot.- szólt Johnson a két versenyző után. A manager az ajtóban érte csak utol őket. A sajtótájékoztató épp az imént fejeződött be. -Ha nincs ellenetekre, bemutatnálak titeket a polgármesternek.- mosolyogta negédesen, tudva, hogy a két védence nem rajong a bájcsevegésekért. Azért bízták meg őt Johnsont, hogy nekik minél kevesebbet kelljen a protokollal törődniük.
Igen, persze, de hát akkor is volt egy elengedhetetlen részük a dologban. -Kitartás fiúk. Fontos a pali.- morogta Johnson bátorítólag az orra alatt és ellentmondást nem tűrően elindult, utat törve maguknak az emberek között.
A két férfi persze engedelmesen követte.
Mosolygó arcok, kíváncsi pillantások mindenütt.
Jobbra előttük néhány versenytársuk szemmel látható indulattal diskurált. Egyikőjük tekintete összeakadt Christianéval. Úgy nézett rá, mint egy cafat véres húsra.
Chris hirtelen nem reagált, inkább csak a tudata mélyebb régióiban vette tudomásul azt, amit látott. Biztos csak képzelődöm. -gondolta, de nem. Jonson, a manager is észrevehette a csak alig leplezett indulatokat, mert ugyanakkor odahajolva a kis társasághoz megszólította őket.
-Mi az fiúk?- tette bizalmaskodóan a közvetlenül mellette állónak a vállára a kezét. A hangjából áradó gúny mögött lapuló élt, akár fenyegetésnek is érezhették.
-Töritek a fejetek?- mondta és már ment is tovább. Egy másodperc volt az egész, Chris nem is értette egészen. Nem is volt rá ideje, hogy megértse. Máris odaértek a neves díszvendégükhöz.
-Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a város polgármesterét, Harison Fischer-t.- öltötte fel hivatali vigyorát Johnson. -Mr. Fischer őszinte rajongója a motorsportnak.
Fischer nagydarab, akár kövérnek is mondható ember volt. Megjelenése mindenképp tekintélyt parancsoló.
-Nagyon örvendek!- ragadta meg Mike elsőnek, megelőzve Christiant, a polgármester kezét. Szélesen mosolyogva megrázta azt, és mit sem veszítve lendületéből továbbment. Fischernek épp csak rávigyorognia volt ideje.
Johnsonnak az arcára fagyott a vigyor.
-Üdvözlöm uram.- köszöntötte Christian is, felé nyújtva pezsgőtől még enyhén ragacsos kezét.
-Jó napot.- dörmögte a polgármester, miközben zavartan Mike után pillantott. -Versenyző, mi?- mondta, hüvelykujjával Mikera utalva.
-Igen, az.- nevetett Chris miközben kezet fogtak.
-Értem.- bólogatott a másik.
Úgy tűnt van humorérzéke.
-Mindenek előtt...- folytatta -...engedje meg, hogy hangot adjak nagyrabecsülésemnek. Igazán figyelemreméltó, amit ma a pályán mutattak.
-Köszönöm.
-Tudja, szerveztünk estére egy kis összejövetelt, amolyan "garden parti" félét. Megtisztelve éreznénk magunkat, ha eljönnének.
-Bocsásson meg.- szólt közbe Chris udvariasan, mikor meglátta Sintiat. A lány mindig észrevette, ha valami nagykutyával társalgott. -Engedje meg, hogy bemutassam önnek a menyasszonyomat. Sintia Clark.
-Legmélyebb hódolatom kisasszony.- csókolt kezet Fischer a lánynak. Chris már megszokta a férfiak szemében fel-felcsillanó furcsa fényt.
-Egyébként köszönjük a meghívást, és számíthat ránk.- mivel tudta Sintia szívest örömest elcseveg a polgármesterrel minden további nélkül elköszönhetett.
A versenyzők iménti kis csapata még mindig diskurált. Chris sehogy sem tudta levetkőzni az érzést, hogy róla.
Mikeot a zuhanyzóban érte utol.
-Este buli lesz.- közölte és ő is beállt egy rózsa alá.
-Örülök.
A vízsugár jég hidegen csapott az arcába. Tüdeje összeszorult, hogy alig kapott levegőt. Hosszú percekig állt a zuhany alatt engedve, hogy a hideg lehűtse még mindig forró agyát.
Igyekezett nem gondolni semmire. Szüksége volt a kikapcsolódásra. Túl sok minden történt az elmúlt időben. Túlzottan felgyorsultak a dolgok, de hát ezt is akarta.
Mire elzárta a csapot, Mike már felöltözött.
-Elég nagy gázt adtunk. Igaz?- szólította meg Chris kedélyesen. A tőle megszokott, lelkes válasz helyett Mike ezúttal komoly maradt.
Chris úgy látta, hogy habár egyetért az állításával, mégsem stimmelt valami. Mike az ajtóban megállva mély lélegzetet vett.
A földet nézte.
-Meglátod, ...-mondta halkan, szinte rezignáltan -...egyszer még bele is fogunk dögleni.- aztán, továbbra sem pillantva barátjára, kiment.
Chris csodálkozva nézett utána.
Este látta csak legközelebb.


-3-


Carrick Smith sosem hajtott gyorsan. Távol állt tőle, hogy kockára tegye mások, vagy akár a saját testi épségét. Egyébként sem sietett soha.
-Azon a néhány percen már nem múlik semmi.- mondta mindig.
Csökkentve a sebességet befordult a platánsoron. Egyre óvatosabban haladt. Ezen a környéken nem volt divat a kerítés és így a gyerekek gyakran az utcát is játszótérnek használták. Alig gurulva behúzódott az úttest közepére, hogy kikerüljön egy műanyag dömpert és komótosan befordult a garázs elé. Carrick miközben kiszállt odaintett a szomszédjának, aki nagy igyekezettel éppen a mosószert dörgölte habosra az autóján.
A háta mögül egy kissé reszelős, ugyanakkor barátságos hang fogadta.
-Jó napot főorvos úr!
Carrick meglepetten nézett körül. A biciklis postás a túloldalon kézbesített.
-Á, maga az Hopkins. Jó napot.- szólt vissza a távoli, de annál harsányabb üdvözlésre. -Hogy van a kedves felesége?- kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.
-Óh, most már nagyszerűen! Üdvözletét küldi önnek.
-Szerdán felülvizsgálat. El ne feledjék!
-A világért sem doktor úr.
-Minden jót.
-Viszlát.- hallatszott a postás rekedt hangja, miközben ügyetlenül föllendítette magát a bicikli nyergébe és elkacsázott.
Carrick úgy döntött, hogy később áll be a garázsba. A bejárati ajtó felé indulva még átszólt a szomszédjának.
-Mit szólnál egy kis biliárdhoz este?
-Sajnálnám, ha újra le kéne gombolnom rólad egy tizest.- válaszolta az.
-Ki van zárva, hogy megint nyerjél!
-Gondolod?
-Hétre várlak.- fejezte be Carrick és már bent is volt a házban. Várta a család és egy munkával töltött nehéz nap estéje.


-4-


Több mint egy teljes órát késtek. Sintia számára a pontosságot az jelentette, hogy akkor kezdett el készülni amikor már indulniuk kellett volna. Johnson a szokásához híven dührohamot kapott és folyamatosan hajtogatva, hogy: "Nem tesz jó benyomást! Nem tesz jó benyomást!" elrohant. Mike és Eve, a felesége vártak egy darabig, aztán unalmukban ők is előre mentek.
Sintia körül valahogy mindig feszültség keletkezett. Chris sokáig úgy érezte, hogy talán nem elég elnéző, de ahogy teltek a hónapok egyre tisztábban látta, hogy a jelenség igenis valóságos, és hogy túlnyomó részben, habár legtöbbször főleg Sintia szerint az ellenkezője az igaz, mégsem ő érte a felelős.
-Jó estét.- köszönt a lakáj miközben szélesre tárta a villa ajtaját. -Parancsoljanak befáradni.
Mills előre engedte a lányt.
-Már várják önöket.- hangzott kenetteljesen miközben a kert felé vezették őket. A vendégek már szép számban összegyűltek habár, úgy tűnt, hogy a hangulat még nem hágott a tetőfokára. Az emberek kisebb csoportokba gyűlve iszogattak, néhányan már falatozgattak.
Be kellett vallani, hogy a házigazdák igazán megadták a módját. Hatalmas svédasztalokon hidegtálak sorakoztak a legkülönfélébb ínyencségekkel. Egy, a szabadban berendezett konyha körül, csupa fehérbe öltözve, szakácsok a fejükön kuktasapkával tettek vettek. Három pincér a vendégeket kínálgatva járt fel és alá. A háttérben egy kis táncparkett mellett zenekar készülődött. A megannyi tarka lampion lágy fénye csillogva tükröződött az úszómedence vizén.
Ahogy kiértek a szabadba Sintia tüntetőleg faképnél hagyta Christiant. Úgy tűnt megint talált valamit, amiért ő érezhette sértettnek magát.
Chris lassan kezdett ráunni a dologra. Amint módja nyilik rá beszélni fog vele, vélte eltökélten, majd üdvözölte a feléje siető polgármestert.
-Örülök, hogy megjött!- mosolygott jóval szélesebben, mint délután, majd egy kissé megjátszott törődéssel folytatta. -Őszintén aggódtam, hogy cserbenhagy minket. No persze egy ilyen nehéz nap után senki sem vethette volna a szemére.
-Ugyan.- hárított Chris udvariasan. -Semmiképpen sem mulasztottam volna el az alkalmat.
-Jöjjön, bemutatom néhány vendégemnek.- folytatta Fischer és odavezette a versenyzőt egy a medencénél ácsorgó társasághoz.
Christian röviden úgy hívta: Protokoll.
Udvarias, legtöbbször felületes beszélgetések hosszú sora. Az ember, ha egy kicsit odafigyel, persze igen jövedelmező ismeretségeket is köthetett, de ezt ő mégis szívesebben bízta Johnsonra.
Chris rendszerint kívülállónak érezte magát ezeken a rendezvényeken. Valami olyasmin ment ilyenkor keresztül, mint gyerekkorában, amikor látva a megannyi, pompás szórakozást ígérő holmit, sóvárogva megáll a játékbolt kirakata előtt, miközben pontosan tudta, hogy egyetlen fillérje sincsen, és hogy a dobozok alatt sejtetett, csábító örömöknek egyike sem lesz az övé.
Chris így volt valahogy a partikkal is. Mindegyik valamilyen különleges mulatságot ígért. Kincseket, melyekért muszáj volt odamenni, de amelyeket onnan elvinni, valóban kiélvezni, sohasem tudott volna.
Hülye egy érzés volt.
Amikor csalódottságában idő előtt elköszönt és Sintiával vagy nélküle faképnél hagyta a társaságot, utólag mindig egy furcsa lemaradottság érzés lett úrrá rajta. Mintha elmulasztott volna valamit. Biztosan most zajlik az évszázad legnagyobb mulatsága, mondta egy hang a fejében. Biztosan akkor kezdődött, amikor eljöttél és most már késő. Nélküled esett meg. Lemaradtál!
Amikor pedig szándékosan kitartott és ott maradt, rendszerint egy fél óra elteltével unatkozni kezdett és általában végig is unatkozta az egész estét.
Rendszerint nem is történt semmi, hacsak nem az, hogy egy idő után, mert nem tud feloldódni, még hülyének is kezdte érezni magát.
Persze ha iszik, minden egyszerűbb lett volna.
Néha elő is fordult, hogy berúgott, de csak ritkán. Olyankor persze jól érezte magát. Mindenkivel csevegett, sőt általában egy rövid időre még a társaság középpontjává is vált.
Az egész valahogy mégis olyan megalázó volt. Ha ivott csak azért ivott, hogy jókedve legyen. Mintha nem lett volna elég értelmes ember ahhoz, hogy csak úgy, az alkohol segítsége nélkül is jól érezze magát.
Pedig ha nem ivott, rendszerint nem érezte jól magát.
-Nem nekem valók ezek a bulik.- jelentette ki végül és ezzel meg is magyarázta a jelenséget. Azután, hogy ezzel lerendezte a problémát és így megszabadult a feszültségtől, már maradhatott. Maradt is, unaloműzésképpen pedig nézelődött.
Pontosabban vadászott.
Emberekre.
Különleges emberekre.
Megfigyelte őket és megkísérelte elcsenni a titkaikat.
Egy idő után arra jutott, hogy vagy nincsenek titkaik, vagy nem képes elcsenni őket.
Ezen az estén megismerkedett számos prominens személyiséggel, többek között Harison lányával Juliettel és egy filmrendező ismerősével, aki egyébként egyike volt azoknak, akikkel az este folyamán sikerült értelmes szót is váltania. Sajnálatára a rendező rövid társalgás után elnézésüket kérve távozott. Ezt követően Chris édes kettesben maradt az elragadó Juliette-tel. Róla egyébként mindössze három perc alatt minden kiderült. Ő nem fukarkodott a titkaival.
Még egy kicsit sem.
Chris azonnal megtudhatta tőle, hogy folyékonyan beszél németül, franciául, no meg angolul. Természetesen Oxfordban tanult és elvégezve fél évet, csak azért hagyta ott a jogi kart, mert nem találta megfelelőnek az oktatás színvonalát. Fény derült továbbá arra is, hogy imád teniszezni, úszni, kedvenc hobbyja az utazás és hogy legutóbb, egy „szörnyen” egzotikus helyen járt, mégpedig Budapesten, de hogy csalódott, mert azt hitte, hogy ott még sátrakban élnek az emberek, valójában pedig nem. Kis szünet után megemlítette, hogy utálja a faji megkülönböztetést, de azért sohasem feküdne le egy feketével. Rajong a motorversenyzőkért, és kiváltképp nagyra becsüli Christiant.
Christian figyelmesen hallgatta a bájos szőkeséget. Nagyokat bólintott, megértően mosolygott, a gondolataival pedig Sintianál járt.
A lány alig néhány lépéssel arrébb flörtölt a szenátorral.
Szépnek szép az egyszer biztos. -gondolta.
Hallgatta a nevetését.
Figyelte, ahogy hátraveti fejét, ahogy hosszú haja természetes hullámokban omlik a hátára, melyet a ruhája merészen mély kivágása szabadon hagyott. Akár gyönyörködhetett is volna minden mozdulatában, de nem tette.
Szeme végigsiklott alakján és Chris egy pillanatra úgy vélte:
Ez minden.
Aztán nyomban ellent is vetett önmagának.
Ostobaság! Egy percig sem tudnám elviselni, ha olyan túláradó intellektusa volna, mint ennek itt. -gondolta és rávigyorgott Juliett-re.- Persze a szépség nem minden, de könnyű annak közhelyekkel dobálózni, akinek történetesen szép, és valld be, nem csak szép, hanem ráadásul még intelligens is a barátnője.
Nem is ez a baj.
Sintia egyszerűen egoista. Ő egy hercegnő és így a világ köteles körülötte forogni. Amíg ő a központ, amíg reszkető figyelemmel és imádattal veszed körül, a tenyeredből eszik, de ha nem...
...Isten irgalmazzon neked!
Ez volt az a pillanat, amikor Christian megpillantotta Mike-ot és feleségét Eve-et.
-Bocsásson meg.- vágott azonnal Juliette szóáradatába és angolosan odébbállt. Egyenesen a barátaihoz lépett.
-Szia Eve!
-Szia "Kíméletlen".
-Szólíts csak nyugodtan Christiannak.- humorizált a férfi. Habár rendszerint tiltakozott a megszólítás ellen, a szíve mélyén hízelgett is neki a beceneve. -Sosem fogom megbocsátani Johnsonnak.- mondta. -Még hogy "kitűnő reklámfogás".
-Miért? Az emberek beszélnek rólad.
-Épp ez az.
-Mi van te szívtipró? Mostanában polgármester csemetékkel foglalkozol?- csapott le rá vidáman Mike.
-Csak nem bemutatták neked is?
-Nem igen volt rá szükség. Bemutatkozott ő magától is.- nevette el magát Mike, aztán mintha szándékosan komolyabbra váltott volna.
Beleivott az italába, aztán némi együttérzéssel a hangjában megkérdezte.
-Megint balhé van a lánnyal?
-Hát...- Chris egy kicsit zavarba jött. -...ami azt illeti...
...igen. Van némi probléma.
-Beszélj vele!- hangzott a bölcs tanács.
-Szent elhatározásom, de eddig még nem sikerült elkapnom.
-Értesd meg vele, hogy veszélyes lehet, ha verseny előtt felidegesít.- hangzott Mike kérése.
Chris célzást vélt felfedezni a szavakban.
-Igazad van,...- mondta -...de én abszolút nyugodt voltam délután.
-Jó neked.
Szóval te nem voltál. -állapította meg magában.- De miért nem?
-Tényleg, mi volt veled az öltözőben?
Mike egy pillanatig hallgatott. Christiant a válasz, amit azután kapott, úgy érte, mint derült égből a villámcsapás.
-Semmi,...- nézett a szemébe Mike. -...csak kiszállok.
Christ szó szerint mellbevágta a mondat.
-Kiszállsz?!
-Igen.
-Nem értem.
Mike megint belekortyolt az italába. Azt latolgatta, hogyan is magyarázza meg. Végül úgy döntött rövid lesz.
-Nézd.- kezdte. -Itt kettőnk közül csak egyikünknek terem babér és én elfogadtam Willson ajánlatát. Átmegyek a Grand Prix-re.
Chris csak nézett. Amit hallott valójában jó hír volt, mégsem tudott igazán örülni. Hirtelen úgy érezte, hogy nagyon egyedül lesz, ha Mike elmegy. Zavartan a padlóra pillantott aztán mosolyt erőltetve arcára ismét felnézett.
-Igazi menő leszel?
-Hát, legalábbis megpróbálok az lenni.- szerénykedett a szőke.
-A fenébe, hiányozni fogsz!
-Te is nekem... huligán.
Egy pillanatnyi beszédes csönd.
-Mikor mész?
-Csak három hét múlva vesznek át. A következő versenyen még itt leszek.
-Ez is valami.- vélte Chris rezignáltan.
-Na nem kell mindjárt sírva fakadni. Telente úgyis együtt leszünk.
Zavart vigyor.
-Te, ő már tudja?- kérdezte Chris a közeledő Johnsonra utalva.
-Már említettem neki.
-Mit szólt?-
-Kétségbe volt esve.
-Szevasztok fiúk, lányok!- lépett közéjük egy árnyalatnyit túljátszott jókedvvel a manager. Majd azonnal váltva, drámaira vette a figurát. -Mit szólsz?- fordult Chrishez, a kezében lévő whiskys pohárral Mikera bökve. -Ez a lelketlen se szó, se beszéd itt hagy minket.
-Sajnálom.- válaszolta Chris komolyan.
-Hát én is. A kutyafáját, hát én is, de még mennyire.
Mike némi bűntudattal vizsgálgatta italát, majd zavartan fölpillantott. Arcán egy mosoly játszott.
-A végén még bűntudatom lesz.- mondta is ki, amit érzett.
-Ugyan már!- nevetett Johnson. -Neked bűntudatod? Azt sem tudod mi az.
-Dehogy is nem!- szólt közbe Eve. -Ha tudnátok mennyit vívódott.
-A ti helyetekben én is ezt tenném.
Ez egy nagy előrelépés.- mondta Chris, aztán hirtelen témát váltott.
-Figyelj csak John! Mi volt ez ma délután a többiekkel?
-Micsoda?
-Tudod, a sajtótájékoztató után.
Johnson értetlenül nézett, holott világosan tudta Chris mire gondol.
-Jeffersonék lázasan diskuráltak és közben, mintha csúnyán néztek volna ránk.- pontosított Christian cinikusan. A manager nézett még egy pillanatig, aztán egyszeriben megértette. A tőle megszokott nagyvonalúsággal kezelte az ügyet.
-Fontoskodnak a fiúk. Be vannak tojva szegények.- legyintett a kezével. -Túl jók vagytok nekik.
Chris bólintott, de a válasz láthatóan nem elégítette ki teljesen.
-Ezt értem.- mondta -Amit nem értek az az, hogy Jefferson miért ölt volna meg a tekintetével, ha lehetett volna.
-Hát, ha az nem elég ok neki, hogy nem ő lesz a világbajnok, akkor micsoda?
-Figyelj John! Ettől irigyek lesznek, meg féltékenyek, de nem kezdenek lincselni.- vélte -Vagy tévednék?
Mike keményen Christianra meredt. Ugyanaz a furcsa fény csillant a szemében most is, mint délután az öltözőben.
-Nem tévednél,...- mondta -...ha nem "kíméletlen" lenne a beceneved.
-Hagyjuk ezt!- szólt közbe Johnson. Szerette volna, ha másfelé terelődik a beszélgetés.
-Ezt nem értem.- akarta most már tudni Chris.
-Pedig érthetnéd.
-Arra célzol, hogy...-
-Igen, arra, hogy ön és közveszélyesnek tartanak.
Christiant mélyen meglepte az ellenségesség barátja hangjában. Ösztönösen védekezni kezdett.
-De hát ez az egész "kíméletlen" sztori csak egy vicc.- mondta és igazolásképp Johnsonra pillantott.
-Persze, majd lehiggadnak a fiúk.- próbálta az elbagatellizálni az ügyet. Látszott, hogy szíve szerint már tényleg témát váltott volna.
Mike a tárgynál maradt.
-Nézd Chris.- mondta -Lehet, hogy a "kíméletlen" sztori csak tréfa, de a többi nem az. Már egy jó ideje nem.
-Mit értesz ez alatt?- kérdezte Christian, majd azt kívánta, Mike bárcsak ne válaszolna.
Válaszolt.
-Azt Christian,...-pillantott a poharáról egyenesen barátja szemébe.-...hogy veszélyes vagy.
A fiúk sem higgadtak le. Chris csak később tudta meg, hogy még a verseny napján beadtak egy petíciót.
Tiltakoztak.
Ő ellene.


-5-


Az eső két napja csendesen, de makacs kitartással esett. Talán voltak, akikben ez az idő, útjukra indítva szentimentális érzések hosszú sorát régi, szép emlékeket ébresztett.
Matthew nem tartozott közéjük.
Matthew azon gondolkozott, hogy felköti magát. Valahova az első fára. Úgy érezte, hogy már nem bírja tovább. Nem lehetett ezt az életet elviselni, nem józanon. Pedig most józan volt. Majdnem józan. Két pohárral döntött még csak le a torkán abból az olcsó lőréből, amit a szomszédos büfében árultak. Többre nem volt pénze. Nem gyűlt több össze. Mert hogy esett. Már két napja, és amikor esett, akkor az emberek nem jöttek ki ide a hegyre sétálni. Nem jöttek, csak néhányan, de azok sem mind adtak. Úgyhogy majdnem józan volt. A gondolatok, amik ilyenkor megtámadták...
...keserű gondolatok voltak, keserűek.
Kétségbeejtőek.
Ilyenkor látta, hogy mi történik. Ilyenkor látta, hogy hol van, hogy hova jutott. Ilyenkor érezte magán a koszos ruhát, ahogy a bőréhez ragad. Ilyenkor érezte a hetek óta mosatlan és váltatlan alsónemű áporodott szagát. Ilyenkor hallotta, ahogy korog a gyomra. Hallotta és érezte is. Üres volt és émelygett, de legalább már nem fájt, hogy nem evett...
...mióta is? Három napja? Négy?
Nem is számított. Csak gyenge volt és szédült, de már nem fájt.
Most sem fog enni.
Inni fog. Ilyenkor legalább gyorsabban hatott. Az a két pohár is kezdte megtenni a hatását. Kábított, lassított valamit a félelmen, a pánikon, ami elfogta, akárhányszor csak az életére nézett. Annyi hiba, annyi elrontott óra. Szégyenletes hónapok és évek. Fájt, ahogy az emlékek gonosz kampói a lelkébe akaszkodtak, ahogy csüngtek rajta lerázhatatlanul. Gyötörték és kínozták, hogy aztán lassan, ellenállhatatlan erővel egy rémisztő, fekete gödör pereméhez húzzák és vonszolják.
NÉZD!!! EZ VAGY TE!!! -ordítottak rá és egy részvét nélküli taszítással lelökték.
-Csak még egy pohárra való jöjjön össze! Csak még egy rohadt pohárra való.- motyogta Matthew magában. Ezt az egy mondatot hajtogatta. Nem volt sok választása. Vagy az emlékek vagy ez a mondat. Őrjítő volt. A végén már nem is kellett gondolnia, magától hallotta. Csak még egy pohár, csak még egy. Csak addig kell kibírnod. Csak addig. Ezzel "védte" magát, félig tudatosan, félig öntudatlanul, azzal hogy: Csak még egy pohár, csak még annyi jöjjön össze!
A parkolóban összesen négy kocsi állt. Ennyien voltak hajlandóak az eső ellenére is sétálni. Az egyikőjük egy futó volt, az mindig futott. Ha esett, ha fújt, azt nem érdekelte. Általában adott is.
Most egyszercsak befordult az ötödik autó, egy fehér Ford. Ráérősen, lassan átgurult a betonon a parkoló túlsó széléhez, amely a legközelebb volt ahhoz a sétaúthoz, ahonnan az egész várost látni lehetett. Alig három méterre haladt el a térség közepén, ázottan ácsorgó férfitől. A sofőr tekintete egy pillanatra találkozott annak a nyomorult embernek az éhes tekintetével. Egy pillanatra látta az alkoholtól érzéketlenné vált merev arcát látta, ahogy furcsa, csoszogó lépésekkel, anélkül, hogy gondolkozna, megindul a közeledő autója felé, nyíl egyenesen, mint egy kutya, amikor maglátja a gazdája kocsiját és aztán, ahogy elgurulva mellette kelletlenül, félig zavartan irányt kell változtatnia.
Matthew egyetlen gondolattal a fejében követte a fehér Fordot: "Csak még egy pohárra való, csak még egy." Nem futott, de ahogy tőle tellett, szedte a lábait, és mert az egyik tenyerét a mellkasa előtt a másikba fonva ment, csak furcsán, a fejével és az egész testével, hasonlóan a kezükön és lábukon láncra vert rabokhoz, bólogatva tudott lépdelni.
Attól félt, hogy az ötödik kocsi sofőrje kiszáll és elsétál, még mielőtt odaérne, de szerencséje volt. A férfi nem sietett, még odabent matatott valamit, amikor Matthew zavartan megállt mellette.

A férfi felnézve egy jéghideg pillantással végigmérte. Matthew a szemkontaktust kihasználva közelebb lépett és elnézést kérően megemelve egyik kezét, szólásra nyitotta a száját. A sofőr, habár tisztán látta, hogy az-az ember kérni akar, egyszerűen elfordult.
Matthew nem hagyta magát elbizonytalanítani. Odacsoszogva lehajolt és óvatosan bekopogott.
-Elnézést kérek...- mondta, és habár a szemei még éltek, a nyelve már nem egészen engedelmeskedett.
A férfi fel sem nézett rá újra, csak elutasítóan csóválni kezdte a fejét.
Nem adok. -mondta a gesztus, és hogy megerősítse az üzenetet, a kezével is intett, hogy menjen onnan.
Matthew állt még egy hosszú, zavart pillanatig a kocsi ablakához hajolva, aztán csalódottan felegyenesedett és ugyanazokkal a szapora léptekkel, amikkel jött, el is ment. A sofőr mélyet sóhajtva pillantott a tükörbe, hogy lássa végleg elment-e az a kocsmatöltelék. Amikor látta, hogy elment, kiszállt.
-Kajára még adtam is volna, de az ilyenek úgyis elisszák, amit kapnak.- mondta magában és megvetően a férfi után nézett, aki a térség közepén megállva, szintén visszanézett még egyszer. A tekintetük egy pillanatra megint találkozott, aztán az szégyenében, vagy még valamiféle megmaradt, nyomorult büszkeségben, de elfordult és maga elé szegezve a tekintetét, csak állt görnyedten és várta a következő autót.


-6-


Az ember sokáig azt képzeli, hogy burokba született. A világ szörnyűségei nem vonatkoznak ránk. Másokra igen, de miránk nem. "Igen." mondjuk. "Van ilyen. Persze. Emberek meghalnak, megnyomorodnak, életek derékba törnek. Igen. Mások élete, de nem a miénk." Azt képzeljük, hogy burokban élünk. "Hát persze. Szegény. Micsoda szörnyűség!" sopánkodunk, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez nem valóság. A világ nem ilyen. Ez csak az újság, ez csak a híradó, ez csak megint egy távoli rémtörténet. "Még jó, hogy mi nem ott élünk! Még jó, hogy velünk nem történhetnek ilyenek!"
Még jó.


Christian ébredései nem egy boldog ember ébredései voltak. Terhet cipelt, nem is kicsit.
Amikor az álma elszállóban magára eszmélt, sohasem maradt az ágyában. Sohasem maradt kettesben a gondolataival. Nem volt jó velük lenni. Fájdalmat okoztak.
Nyomban fölkelt és még a reggeli kávéja előtt előszedte azokat a kis kártyákat, amiket előzőleg mindig elkészített magának. Pozitív állítások voltak rajta, olyan gondolatok, amilyenekkel lehetett élni. Szerette ezeket a kis papírlapokat, mert elvették tőle az emlékeit, elvették tőle a félelmeit.
"Én boldog vagyok." állt az első kártyán. Chris lehunyta a szemét és megpróbálta elképzelni, hogy tényleg boldog. Közben magában ismételgette a mondatot. Én boldog vagyok. Én boldog vagyok. Én... - Tudta, hogy ha hangosan ismételgetné, jobban hatna, de nem akarta felébreszteni Sintiát. Amúgy is hülyének nézte emiatt.
"Csupa szeretet és öröm az életem." ez volt a következő. Igen. -hajtogatta Chris magában.- Ez a valóság. Csupa öröm. Azokra a dolgokra gondolt, amik örömet jelentenek neki. Volt néhány ilyen is.
"Mindenben a jót látom."
Hát erre szükségem is van. -gondolta.
A pénzügyi helyzete nemrégiben stabilizálódott. Többszázezres szerződéseket írtak alá vele mióta bekerült az élmezőnybe. Több pénze lett, mint amennyivel egyenlőre kezdeni tudott volna valamit, de volt valami, amiről egy percre sem engedték, hogy megfeledkezzen. Mégpedig az, hogy nem a két szép szeméért kapta a pénzt. Azt várták tőle, hogy győzzön és nem csak ennyit. Látványosan kellett győznie. Show kellett, dráma.
Ez már nem az volt, amibe ő gyerekkorában beleszeretett. Ez nem versenyzés volt, hanem tényleg egy gyilkos hajsza. Egyszerűen túl nagy volt a nyomás.
Nem baj. -gondolta.- Világbajnok leszek, és akkor mindenki kinyalhatja.
Mindenben a jót látom. -ismételgette, de valójában a lelke legmélyén, ahova ő maga sem látott be nem csak a jót látta. Valójában félt. Nagyon félt.
Sose leszel világbajnok. -súgta egy hang a fejében. Sohasem szabadulsz innen. Ebben a tetves lakókocsiban fogod leélni az életed.
Igen?
Hároméves szerződést írtál alá. Nem emlékszel? Ide vagy kötözve.
De hát...
Ugyan már. Csak nem azt akarod mondani, hogy addig annyira megszeded magad, hogy abbahagyhatod?!
De igen.
Ne legyél naiv. Azért mert nyertél néhányszor? Nézz magadra és legyél őszinte. Gyenge vagy. Nem elég érett a személyiséged. Az egyetlen, amit tudsz az gázt adni.
Igen azt tudok.
Ha még keményebben hajtasz, talán győzhetsz. -mondta a hang, most egy pillanatra engedve.
Igen.
Ne törődj semmivel. Csak add a gázt. Különben sohasem lesz nyugalmad. Életed végéig ezt a cigányéletet fogod élni.
Igen, -gondolta,- csak néhány év és békém lehet.
Nagyon vágyott a békére, a nyugalomra, hogy megállhasson néha a szívében is.
A hang nem hagyta ennyiben. Még nem fejezte be.
Tudod, hogy nincs visszaút.
Tudom.
A legjobb védekezés a támadás.
Igen.
A hang ma különösen gonosz volt.
...és ugye nem félsz?
Dehogyis nem.
Chris néha már félt csak egyszerűen gondolkodni is.
Néha...
Néha iszonyatos volt. Néha, és hálás volt, hogy csak néha, de ő is tisztán látta mi történik.
Emlékezett az egyik srácra, aki egy utcai versenyen elhibázott valamit és száznyolcvannal egy derékmagas kőkerítésnek ütközött. A testét közel száz méterre a balesettől a szomszédos telken találták meg. Még élt, de a mentősök nem mertek hozzányúlni. Nem tudták mit tegyenek vele. Nem látszott értelme semminek.
Chris amikor odaszaladt, sohasem fogja elfelejteni, meglátta a fiú kesztyűjét az egyik bokor tövében. Gondolta odaviszi neki, de a kesztyűben a srác keze is benne volt.
A borzalom valóságos volt és Chris arra gondolt, hogy még jó hogy velük nem történik ilyesmi.
Még jó, hogy velük nem.


-7-


Két héttel később szikrázó napsütésben gyülekezett a mezőny a Super Bike világbajnokság ötödik futamához. A Show, a cirkusz ment tovább. Nem volt megállás.
A boxutcában szinte forrt a levegő, amikor Chris kilépett az épület légkondicionált hűvöséből. Szeme a barátai után kutatott a tömegben. Sintia, Eve és Mike egy jókora Malboro napernyő árnyékában ácsorgott. Jókedvűnek látszottak. Sintia elmélyülten magyarázott valamit, mire mind a hárman felkacagtak.
-Üdv mindenkinek!- lépett közéjük Chris és habár a köszöntés kedélyesre kellett volna, hogy sikerüljön látszott, hogy nem volt különösebben feldobva. -Hát te meg hogyan kerülsz ide?- fordult megállva Evehez. A meglepettsége őszinte volt.
-Gondoltam az utolsó versenyére mégiscsak illik eljönnöm.- felelte Eve savanyú mosollyal.
-Az utolsó Super Bike versenyemre!- javította ki Mike mosolyogva, és hogy nyomatékot adjon kijelentésének még azért felemelte a mutatóujját is.
Valószínűleg Christől tanulta el ezt az ártatlan, de néha bosszantó gesztust.
-Igen persze...- bólintott az asszony. -Majd összeszedem magam.
Ő nehezen viselte az izgalmakat.
-Fel a fejjel a férjed igazi profi.
-Sajnos.
Mindnyájan nevettek. Chris gyomra kezdett görcsbe húzódni.
-Figyeljetek! Este vendégeim vagytok egy kiadós vacsorára.- jelentette be Mike.
-Mi a fene. Csak nem megszaladt.- csipkelődött Sintia. Köztudott volt, hogy Mike igencsak fukar a pénzzel.
-Nem, csak talált egy marha olcsó éttermet.- évődött Chris.
-Na menjetek a fenébe! Komolyan áll a meghívás. Villás vacsora egy elegáns helyen, meg minden.- tiltakozott Mike.
-OK. csak ígérd meg, hogy kaja előtt nem fogsz megint egy órát imádkozni.- kérte Chris fancsali képpel és habár viccnek szánta a megjegyzést mindnyájan tudták, hogy egy kicsit azért komolyan is mondta.
Nemrég, talán egy fél éve volt, hogy Mike elkezdte egy kicsit talán túl komolyan is venni az Istenesdit.
Megtért, vagy mi, és azóta Chrisnek és Sintiának volt néhány valóban kellemetlen élménye. Nem mintha bármi kifogásuk lett volna az ellen, hogy valaki hívő.
Nem, dehogy is.
Felőlük mindenki azt csinálhatott amit akart, csak túlzásba ne vigye. Sőt Chris valójában nem csodálkozott azon, hogy Mike felvette a felesége vallását. Teljesen normálisnak tartotta a dolgot, hisz tudta, hogy Eve mélyen vallásos családból származott, és hogy maga is őszintén hívő ember.
Nem, ez rendben volt.
Zavarni csak az zavarta, hogy most már nem elégedtek meg azzal, hogy maguk folytatták a kereszténység kedves kis játékát, hanem kötelességüknek tartották még azt is, hogy másokat, többek között őket is, belevonjanak.
Hol nyíltan, hol már-már sunyin hátulról jövően, de mindig próbálkoztak.
-Majd imádkozol te.- mondta is Mike azonnal és Chris nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy barátja kijelentése mögött megint ott rejtőzik az a fajta ravaszkás elvárás, amit mindig is utált.
Olyan hülye érzése volt, mintha valamiféle rejtett neheztelés volna a másikban.
De hát mi a francért?! Nem vagyok nekik elég jó úgy, ahogy vagyok?! Húsz éven keresztül nem imádkoztunk és nem volt semmi probléma.
Most meg egyszercsak megvilágosodtak és már nem is vagyok elég jó?!
Micsoda baromság ez?! -futott át az agyán egyetlen pillanat alatt és kurtán, de annak megfelelő indulattal válaszolt is Mikenak.
-Én ugyan nem!- jelentette ki keményen. Talán egy kicsit keményebben is, mint szerette volna. Akárhogy is, Christiant ezzel a témával ki lehetett volna kergetni a világból.
-Pedig illenék.- kötötte Mike okoskodva az ebet a karóhoz.
Vesztére.
-Na ezzel engem hagyjál.- utasította vissza Chris kurtán, de végleg, még a gondolatot is.
Szomorúnak tartotta, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodnia a legjobb barátjával szemben, de nem tehetett mást. Ha nyugtot akart, tudta hogy még csírájában meg kell ölnie minden térítési kísérletet.
Mindig is rühellte, ha valaki bele akart szólni az életébe.
Még akkor is, ha az maga Mike volt.
-Amilyen helyekre Mike vinni szokott minket, lehet, hogy inkább kaja után kellene imádkoznunk.- szólt közbe Sintia oldva a pillanatnyi feszültséget.
Kényszeredetten nevettek.
A helyzetet végleg Eve oldotta fel.
-Szerintetek az, hogy rajtatok kívül már mindenki a pályán van jelent valamit?- kérdezte ártatlanul.
Chris és Mike sokatmondón körülnéztek. Fél perc volt még hátra a bemelegítő kör indításáig.
-Talán jó volna, ha mennénk.
-Határozottan jó volna.
Mire pályára keveredtek a mezőnynek már nyoma sem volt.
A kör végén, mikor a két sztár mégis elsőként foglalta el a helyét az első sorban, a tömeg már tudta, hogy megérte eljönni.
Közvetlenül a rajt előtt Chris a bosszúsága ellenére elhatározta, hogy ezen a napon nem fog olyan gyorsan hajtani. Mikenak méltó leköszönése legyen ez a verseny, gondolta, aztán a következő másodpercben kigyulladt a piros lámpa.
A feszültség egy pillanat alatt vörösre festette a gondolataikat és jött a zöld. Christian és Mike, mint két ragyogó üstökös törtek előre, vetették magukat a harcba mely az évek során az életükké vált.


A negyedik körnél már messze maguk mögött hagyták az egész mezőnyt.
Mike vezetett és mindvégig kemény tempót diktált, de most kiengedett egy kicsit. Christian aki, szinte szélárnyékban mindvégig ott volt mögötte azonnal reagált és egy féktávon a barátja mellé furakodott.
Egymás oldalán döntöttek a kanyarba.
Chris előnyösebb helyzetben volt és így lassan Mike elé siklott. Átvette a vezetést, de csak egy pillanatra. A kanyar végénél kijjebb sodródott a kelleténél.
Mike nyomban visszaelőzött.
Bravúros mutatvány, melyet a verseny során néhányszor még megismételtek.
A tömeg felhördült és a riporter a lelkesedéstől megint szinte mámorosan folyton csak azt hajtogatta, hogy: -Micsoda csata, micsoda csata!
Három kört hagytak maguk mögött, amikor az időmérők kiírták nekik, hogy "gyorsabban". A mezőny kezdte őket befogni. Christian, aki időközben átvette a vezetést, csak annyival fokozta a tempót, hogy ha Mike figyel, azért még meg tudja előzni, és ő figyelt is.
Két körön keresztül kereste a lehetőséget, míg megtalálta.
A sikán utáni gyors jobbkanyarban Chris mindig túlzottan behúzódott.
Ha jól jön ki a lépés, itt kívülről mellé kerülhetek, és a következő balkanyarban belülről elmehetek neki. -gondolta Mike.- A következő körben megpróbálom.
Chris világ életében utálta a gyors kanyarokat, talán ezért is voltak ezek a gyengéi. Szinte biztos volt benne, hogy Mike a gyors jobbosban fog próbálkozni. Tudta, hogy kívülről akar majd mellé kerülni. Ez volt a legkézenfekvőbb. A következő körben helyet csinál neki, és még jobban behúzódik. Senki sem fogja észrevenni.
Christian már a lassítóban ott érezte a hátában Mike-ot. Teljes gázzal gyorsított, mint mindig. Fölváltott harmadikba, majd negyedikbe. A Yamaha üvöltése az orkánszerű szél zúgásába veszett és ő közel kétszázzal zuhant a kanyarba, alig lassabban, mint egyébként. Oda sem kellett néznie, hogy tudja, Mike ott van mellette.
Ez az! -gondolta és akkor maga előtt a betonon megpillantotta azt a valamit.
Soha életében nem fogja elfelejteni az érzést, ahogy, Mike Suzukija és a padka közé zárva rohant egyenesen egy apró pont felé az aszfalton, amelyet már egészen biztos, hogy nem tud kikerülni.
Talán egy cserebogár.
Minden olyan gyorsan történt.
A másodperc tört része alatt bizonyossá vált, hogy baj van, Istentelenül nagy baj.
-Mike, vigyázz!!!- és Christiannal elszabadult a világ.


Eve gyűlölte az egészet. Számára minden egyes kör, rettegéssel töltött három percet jelentett. Valahányszor kezdetét vette újabb három perc ő azért könyörgött, hogy vége legyen végre.
Hát vége lett.
Sintia már akkor sejtett valamit, amikor Eve még gyanútlanul kémlelt a célegyenes eleje felé.
A kritikus idő régen lejárt és a lány még mindig csak várt.
-Hol maradnak?- hagyta abba a körömrágást.
-Nem tudom.
Két lekörözött versenyző után a harmadik, negyedik és végül az ötödik helyezett is elhúzott előttük. Mintha a világ kezdett volna megbolydulni körülöttük. Az emberek pusmogni, mocorogni kezdtek. Eve nem értette, mi történik. A rendezők le föl rohangáltak.
A nyugtalanság terjedt, mint a járvány.
-Hol vannak? Hol van Mike?
Néhány fél füllel elkapott, közönyös mondat.
-Mi az, pofára esett valaki?
-Ja. A két első bukott.
-Kár, hogy nem láttuk.
Fekete zászlókat kezdtek lengetni. A versenyt leintették.
Eve már csak egy sűrű, mézszerű ködön keresztül hallotta a hangosbemondó végtelen távolinak tetsző hangját; "Hölgyeim és uraim, sajnálatos hírt kell közölnöm. A versenyben mindeddig élen haladó Christian Mills és Mike Molden súlyos balesetet szenvedtek. Amennyire módunkban áll igyekszünk..."
Fekete nap volt. Koromfekete.


-8-


Végtelen békés és nyugodt volt minden. Lágy meleg és csend vette körül.
Meg akart mozdulni és egyszer csak tudta, hogy hol van.
Valaki beszélt hozzá.
-Maradjon ember! Maradjon! OK?
-Hozzátok már azt a kibaszott hordágyat!- ez valaki más volt.
-Jól van, jól van. Rendben lesz minden. Nem lesz semmi baj.
Kinyitotta a szemét.
Alakok hajoltak fölé. Nem ismerte őket.
Valószínűtlen volt minden. A zajok, a színek, minden.
A földön feküdt.
Hirtelen őrült erős szél támadt. Ő félrefordította a fejét. Még valaki feküdt a füvön. A tagjai furcsán ki voltak csavarodva.
"Mike?"
-Ne mozogjon ember!
Christian újra elájult.


-9-


-Jó napot Mrs. Thomson.- lépett be Carrick széles mosollyal a kórterem ajtaján. -Hogy van ma a mi kis betegünk?- hangzott az inkább udvarias, mint orvosi kérdés. Néha maga is elcsodálkozott rajta milyen jól viseli a jóságos, mindig figyelmes és gondoskodó főorvos szerepet. A helyiség, ahova ő és a vizit többi tagjai léptek inkább hasonlított szállodai lakosztályra, mint kórházi szobára. Egyetlen lakója egy, a hatvanas évei elején járó hölgy, furcsa és összetett betegségben szenvedett.
A kór tünetei tipikusak.
Az ember bőre alatt pénz halmozódik föl, minek okán a gazdagság állapotába esve jódolgának és tétlenségének egyenes következményeként unatkozni kezd. Amennyiben ezek a betegek kellő szeretetet és törődést kapnak, néhány hét és a fölösleges pénzmennyiség egy részének eltávolítása után gyógyultan távozhatnak. A kezelés persze legtöbbször csak tüneti ezért a legtöbb páciens idővel visszaesik.
-Óh, nagyszerűen Carrick.- eresztette az ölébe a könyvét a szoba lakója. A beteg szó az ő esetében szándékosan kerülendő, épp úgy, mint a kórház e szárnyán lábadozó többi páciensnél is. Legtöbbjük közönséges hypohonder. Dúsgazdag férfiak és nők, akik idősödve görcsösen ragaszkodnak különféle apró nyavalyáikhoz és a megfelelő "kezelés" fejében nem vonakodnak mélyen a pénztárcájukba nyúlni.
Ezek az esetek nagy mértékben járultak hozzá Carrick Smith, és kórháza anyagi fellendüléséhez. Carrick sokáig morális harcot vívott magával megteheti-e, hogy orvosilag egészségesnek minősülő embereket fektet, vizsgál ki, de ami sokkal súlyosabb még kezel is. A vitát aztán egy újabb csekk és egy jól hangzó ideológia döntötte el. "Mindenki azt kapja, amit akar." és ebben teljesen igaza is volt.
-Úgy látom minden a legnagyobb rendben Mrs. Thomson.- mondta a főorvos, miközben elmélyülten a lázlapot tanulmányozta. -Egyébként az EKG-ja kitűnő lett. Ilyen szívvel örökké fog élni.
-Óh, maga bókol! Bár az utóbbi napokban valóban jobban érzem magam.- felelte az asszony és az arcán kisimultak a vonások. -Tudja... csak ne gyötörne állandóan az a szörnyű migrén.
Carrick érdeklődőn felpillantott a papírokból. Nem tudta pontosan mire vélni a dolgot. Mrs. Thomson relatív új vendége lévén a kórháznak, még nem lehetett tudni mit is jelentenek a panaszai. A fejfájás általában mindössze annyit, hogy: Egy kicsit most hagyjatok békén.
-Mióta vannak ilyen jellegű fájdalmai?- lépett közelebb az orvos, félretéve a lázlapot.
-Mióta az eszemet tudom, kedves.
Carrick kezdte érteni. Egy különleges kis lámpát vett elő a vizsgálathoz.
-Kérem, pillantson a kezemre Mrs. Thomson.- emelte fel a kis szerkezetet.
Egy betegápoló jött a szobába. Egyenesen Carrickhoz lépett és bizalmasan a fülébe súgott valamit. Az orvos bólintott, majd újra a pácienséhez fordult. A lámpával a hölgy szemébe világított. Először az egyikbe, majd a másikba szép nyugodtan.
-Úgy.- mondta különös gyengédséggel a hangjában. -Itt minden rendben van.- állapította meg. -Nincs komolyabb baj. Hozatok önnek fájdalomcsillapítót, és délután magam vizsgálom meg.- mosolygott az idős hölgyre. -Most meg kell, hogy bocsásson Mrs. Thomson. Egy sürgős esethez hívnak.- mentette ki magát kurtán, majd két kollegáját magához intve kiment.
-Készítsék elő a kettes műtőt!- utasította őket, amint kiértek a folyosóra. Carrick a központ felé vette az útját. Tompán visszhangzó léptei sietősen kopogtak a padló halványzöld márványburkolatán.
Néhányperccel később már mindent tudott, ami a sérültek megfelelő fogadásához szükséges lehetett. Emberéletek forogtak kockán, és ő enyhe nyomással a gyomrában indult a tetőre.
Mire a mentőhelikopter feltűnt a láthatáron, már minden készen várta a versenyzőket. Carrick, két kollegája, a betegápolók és egy nővérke, mind a kezükkel takarva a napot figyelték a toronyházak közt lavírozó helikoptert.
Chaty szíve egyre izgatottabban vert. Szeme a vöröskeresztes gépet követte, mely a kórházhoz érve, egyet billenve megállt a tető fölött. Érezte a hatalmas légcsavar kavarta vihart, amint a mentőhelikopter a sárgán felfestett leszállópályára ereszkedett.
A többiek, és így ő is futni kezdett.
A szél beletépett a hajába, ruhájába, szinte ledöntötte a lábáról. A nyíló ajtón két mentős ugrott ki. Óvatosan kiemelték a hordágyakat. Cathy elszoruló szívvel meredt egy csúnyán összezúzott arcra.
-Nővér! Fogja az infúziót!- hallotta magamellől a főorvost. A hordágyon fekvő férfi szemei egy pillanatra kinyíltak. Tekintetük találkozott.
Segíts. -mondták a szemek és újra eltűntek a vérfoltos pillák alatt.
Chaty egyszercsak azon vette észre magát, hogy egyedül foglalkozik a sérülttel. Megijedt és szólni akart, hogy,... de aztán meglátta.
Mindhárom orvos a másik hordágy körül tolongott. Újraélesztéssel próbálkoztak.
Istenem...-
-Bob, segítsen neki! Vigyék a műtőbe!- hangzott Carrick a feszültségben kemény hangja, mire Bob megfogta a kocsi végét, és tolni kezdte. Chatynek szinte futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele.
-Ő melyikük?- kérdezte a lány, amikor a lifthez értek.
-Christian Mills.
Az ajtó bezárult mögöttük, és a lift zökkenés nélkül megindult velük lefelé.
Néhány perccel később, odafönt a tetőn abbahagyták az újraélesztést.
Mike Molden meghalt.


-10-


Carrick fáradtan és letörten hagyta el a műtőt. Tizenöt éves praxisa során sem sikerült hozzáedződnie ahhoz, hogy a munkája néha kevés ahhoz, hogy életet mentsen. Minden tőle telhetőt elkövetett, mégsem aratott diadalt. Ronda érzés volt. Volt idő, amikor bölcsesség híján betegre emésztette magát a bizonytalanság miatt, hogy nem az ő személyes mulasztása volt-e az oka a tragédiáknak.
Kilépett a folyosóra és megpillantotta Mills hozzátartozóit.
Nyolc évvel ezelőtt abba akarta hagyni a praktizálást. Nem akarta többé elviselni, hogy emberéletek múlnak az ő teljesítményén. Miért kellene hordoznia a terhet, ha ennyire nehezen viseli. Közel egy év, pokol volt a számára. Egészen, még most sem volt biztos magában, de azt tudta, ha leteszi a szikét, olyan mintha valamennyi betegét azonnal elveszítené.
Hálátlan feladat előtt állt. Talán jobb, ha vár egy pillanatot mielőtt beszél velük, gondolta, hátha enyhül valamit, a torkát szorító érzés.
Nem enyhült.
Sintia keresztbe tett lábakkal ült Johnson mellett. A kezében cigarettát tartva bámult mereven maga elé. Észre sem vették a hozzájuk lépő középkorú férfit.
Carrick gyengéden a nő vállára tette a kezét.
-Kisasszony...- mondta halkan egy kicsit talán túl kíméletesen. Sintia azonnal felállt.
-Önök ugye Mr. Mills hozzátartozói.
-A barátnője vagyok.- hangzott a színtelen, kifejezés nélküli válasz. Sötét karikák húzódtak a lány szemei alatt, arcán a sírás nyomán elkenődött festék.
-Johnson Everard.- nyújtott kezet a férfi. -A managere.
Carrick mély lélegzetet vett.
-Sajnos nem mondhatok semmi bíztatót. Minden tőlünk telhetőt elkövettünk, de csak ha átvészelte a következő negyvennyolc órát állíthatom teljes biztonsággal, hogy életben marad.
Csend támadt egy hosszú másodpercre.
Sintia nagyot pislogva nyelt egyet, mielőtt megszólalt.
-Magához tért már?
-Nem.
-És mikor fog?
-Ezt sajnos nem tudom megmondani.- nézett az orvos a fájdalmasan csillogó szemekbe. -Holnap, egy hét múlva, talán még később.- ...esetleg soha. -tette még hozzá gondolatban.
-Ha magához tér, mire számíthat?- kérdezte a manager. Carrick nem teljesen értette a kérdést. -Úgy értem: Mennyire súlyosak a sérülései?
-Testileg nem súlyosak, de, hogy az idegrendszer mennyire sérült még megjósolni sem tudom.
A férfi nem tűnt elégedetnek a válasszal. Egy pillanatra félrenézett és mintha eltöprengett volna, hogy feltegye-e a kérdést, a kezével idegesen a hajába túrt.
-Nézze doktor!- mondta eldöntve, hogy megkérdezi. -Feltétlenül tudnom kell.- nézett ismét az orvos szemébe. A hangjába árnyalatnyi zavar vegyült. -Fog még valaha versenyezni?
Egy jó barát aggódó kérdése. -villant át Carrick agyán a cinikus gondolat, de csak annyit válaszolt: -Nem tudom.
-Doktor úr, bemehetnék hozzá?
Ezt Sintia kérdezte.
-Semmi akadálya.
Carrick az intenzív osztály egyik kórterméhez vezette a nőt. Kinyitotta az ajtót, udvariasan előre engedte, majd maga is belépett.
Egy különleges tisztaságszag csapta meg az orrát. A Christianra kapcsolt őrző jellegzetes csipogó sípoló hangja és a lélegeztető készülék monoton szuszogása betöltötte a termet. Sintia képtelen volt levenni tekintetét a fekvő test halott arcáról. Megbabonázva lépdelt az ágy végéhez.
Carrick, inkább pótcselekvésként, mint a valódi fontossága miatt ellenőrzött egy műszert a beteg mellett, majd hátranézett a magas, karcsú és még így meggyötörten is szép nőre. Látta, ahogy arcán kövérre hízik és alágördül egy könnycsepp. A lány néhány pillanatig erőnek erejével türtőztette magát, aztán kitört belőle a keserves zokogás. Büszke vonásai keserű grimasszá torzultak miközben arcát zsebkendőbe temette. A főorvos odalépett hozzá és bátorítóan a vállára tette a kezét. Sintia igyekezve összeszedni magát törölgette könnyeit. Mikor felnézett Carrick meglepődött. Mintha düh villant volna a hatalmas barna szemekben.
-Doktor! Én a maga helyében... nem... nem igyekeznék annyira meggyógyítani.
Carrick döbbenten hallgatta Sintia el-elcsukló hangját.
-Jobb lesz neki, ha nem ébred föl többet.- vélte a nő és elindult kifelé. Az orvos nem értett semmit. Sintia a nyitott ajtóból fordult csak vissza.
-Chris megölte a legjobb barátját.


-11-


A következő napokban három lényeges dolog történt.
Christian Mills túljutott a közvetlen életveszélyen, Sintia Clark a kórházba küldött egy csokor virágot és a sajtó rágalomhadjáratot indított.
"Mike Molden halott! Ő a Kíméletlen első áldozata? " szerepelt majd minden címlapon. Christian Mills, legalábbis a lapok szerint szándékosan lökte ki Moldent a pályáról. Az egyik újság riportot készített a barátnőjével és a managerével. "Én nem tudom, de egy biztos, Millsnek csak egy komoly akadállyal kellett számolnia a világbajnoki cím felé, mégpedig Moldennel." nyilatkozta Johnson. Sintia Clark röviden csak annyit mondott: "Christian egy valamit akart igazán; világbajnoknak lenni." állt kettejük fotója alatt botrányszagúan az idézet.
-Szépen levették rólad a keresztvizet jó barát.- dobta félre Carrick sóhajtva a lapot, felállt és elindult kifelé. A baleset utáni negyedik napon kilépett az irodája ajtaján és szembe találta magát egy talpig feketébe öltözött fiatalasszonnyal.
-Carrick Smith?- fordult hozzá a nő. Mélységes bánat sugárzott az egész lényéből. -Eve Molden vagyok. Christianról szeretnék beszélni magával.
Az orvos egy pillanatig habozott, mintha latolgatná, vajon mi következik most.
-Parancsoljon.- állt félre Carrick az ajtóból. Mrs. Molden az irodába lépve azonnal beszélni kezdett. Látszott, hogy rövidre akarja fogni mondanivalóját.
-A nővértől tudom, hogy Chris még nem tért magához.- kezdte és az orvosra emelte tekintetét. Most először nézett a férfi szemébe. -Tegnap temettem el a férjem.- hangja minden panasz nélkül szólt. -Még ma elutazom. Kérem, adja át Chrisnek ezt a levelet, ha magához tért.- és azzal előhúzott a táskájából egy borítékot.
-Természetesen...- vette át az orvos a papírt. Megnézte és egy pillanatra elgondolkozott. -...de...- kezdte habozva. -...fontos lenne, hogy tudjam, mi áll benne.
-Megértem...- válaszolta Eve. -Semmi olyasmi, ami árthatna neki. Nem titok. Bizonyára olvasta az újságokat.
Carrick bólintott.
-Nem akarom, hogy Chris emiatt gyötörje magát...- a nő hangja elcsuklott. Pillantása a földre szegeződött. Amikor újra felnézett szemei már könnyben úsztak. -Ami történt szerencsétlen baleset volt...- folytatta cérnavékony hangon. -Én... egy percig nem hittem el. King látta is, ő ott volt közvetlenül mögöttük. Mindent elmondott. Egy szó sem igaz abból, hogy Chris szándékosan... a karrierje érdekében...- mondta és kitört rajta a sírás. Nem tudva tartani magát tovább, zokogva folytatta. -Chris hagyta volna nyerni Mike-ot. Jóval lassabb tempót diktált, mint máskor. Mikenak ez lett volna az utolsó futama. El akarta engedni, biztos vagyok benne.- törtek fel Eveből a szavak.
Carrick nem igazán értette.
-Az utolsó versenye?
-Igen.- szipogta a nő. -Átment volna a Grand Prix-re.
Carricknek egy szó sem jött ki a torkán. Úgy érezte, illenék mondania valamit. Valami olyasmit, mint; Köszönöm, hogy eljött. Nagyszerű, hogy mindezt elmondta. - és hogy - Mindent el fogok követni Christianért. -de meg sem szólalt.
-Bocsásson meg, most mennem kell. - és azzal Eve Molden hátat fordított és megpróbálva összeszedni magát távozott.
-Ég önnel.


-12-


Mélységes nyugalom. Végtelen, békés lebegés a jótevő sötétben.
Csend.
Egyedül vagyok?
Christiannak kellemes zsibbadtság melengette a testét.
Egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Nincs senki a közelemben. -Chris nem is emlékezett rá mikor érezte ilyen jól magát utoljára.- Magam vagyok... Vagy talán mégsem? -szorított belé egy gondolatnyi félelem.
Érzékei mérhetetlen lassúsággal találtak újra magukra, kezdték kitapogatni környezetét. Lassan, kimérten. Úgy tűnt, minden egy hatalmas réteg vattán át, leszűrve jut el hozzá.
Öntudata kezdett fokról fokra visszatérni. Úgy érezte, hogy lassan lefelé ereszkedik. Óvatosan, lágyan közeledett egy puha óvó talaj felé, ahol a sötétség félhomállyá világosodott.
Vatta, sűrű vatta. Nem is olyan rossz. Jó puha, de egy kicsit sok. Körülölelte a mellkasát, lábait, karját, ágyékát csak az arcát ne takarta volna be. A zsibbadás elmúlóban volt és ő kezdte érezni, hogy a vatta szorosan a fejére van tekeredve. Érezte az orrlyukaiban, a fülében még a szájába is került belőle. Ki akarta köpni, vagy legalább a nyelvével kipiszkálni, de amikor megpróbálta csak még több vatta tömődött a szájába.
Megijedt. Az arcához akart kapni, de nem tudott. A kezeit gúsba kötötte a vatta.
Nem kapott levegőt! A rémület egy pillanatra mozdulatlanná dermesztette és a szorítás engedett. Meg sem moccant és akkor lassan úgy érezte, hogy megint kap levegőt is.
Chris úgy döntött a biztonság kedvéért nyugton marad.
A vattával nem jó kukoricázni. -gondolta. A vatta akkor szorította jobban, amikor moccanni próbált, hát nem mocorgott. Nem mozdult, még egy kicsit sem. Csak feküdt nyugodtan és várt. Várta, hogy fölébredjen, hisz ez a baromság a vattával csak álom lehetett. Teltek múltak a percek.
Viszketni kezdett az orra hegye.
Chris tűrte.
Mindjárt elmúlik. -gondolta és csak várt.
Nem múlt el.
Tovább várt.
Még erősebben viszketett.
Christianban kezdett felgyülemleni a feszültség. Ha most azonnal nem vakarhatja meg az orrát, menten felrobban.
Nem vakarta meg. Félt a vattától.
Mindjárt elmúlik!
Egy kicsit megmoccant.
Nem történt semmi.
Chris kezdett felbátorodni. Lehet, hogy el is múlt ez a dolog... a vattával? A viszketés, ha lehet, még jobban felerősödött. A francba. -gondolta és az orrához nyúlt.
Abban a pillanatban Christian számára elszabadult a pokol. A vatta bilincsszerűen ráfeszült a csuklóira, bokájára, torkára, gyomrára. Fájdalmában felkiáltott. A vatta azonnal betódult a száján, orrán. Egy szempillantás alatt elfogyott a levegő és ismét vak sötét lett.
Christiant, mint a gyorsan kötő beton, körülfolyta a rémület. Magába zárta és tizenkét hónapig el sem engedte.


-13-


Egy évvel később.

Ostoba idő. Mázgás gondolattöredékek melyek alól csak hébe-hóba villan elő az egykori intelligencia. Alakok, akik ismerősen bámulnak át a homályon őrá.
Ismerősek? Igen. Néha annyira tisztának tűnik minden, aztán meg...semmi. Emlékeznem kéne legalább arra, hogy kellene-e egyáltalán emlékeznem valamire, de ... semmi.
Próbálok figyelni. Megfeszítve minden érzékemet észrevenni, felfogni a környezetem. Egy pillanatra tudom,... tudom, hogy ki vagyok. Ráébredek, hogy valami nagyon nincs rendben...
...aztán megint jön a jótevő apátia.


Egy érzés. Erős, egészen a szív mélyéből fakadó:
Élek.
Banálisan hangzik, de a semmiből újra magára lelő tudat számára a leglelkesítőbb gondolat.
Vagyok.
Az öröm egy pillanat alatt elnyíló virága, biztonságérzet egy másodpercre, és máris kérdések.
Ki vagyok?


Csak egy kisgyerek egy fagyos reggeliző asztalnál. Az anyja legtöbbször nem szólt egy szót sem. Az apja csak ült és folyamatosan lapátolta a zabkását a szájába. Őrá, a kisfiúra, rá sem néztek. A keserűség, amit egy elfuseráltnak hitt élet emlékei rajzoltak az arcukra viszont beszélt a kisfiúhoz.
"Nem kellesz nekünk."
A kisfiú azt kívánta bárcsak meghalna.


Christian óvatosan, lágyan közeledett egy puha óvó talaj felé, ahol a sötétség félhomállyá, sőt bántó világossággá erősödött.
Christian egyszercsak megérkezett.
Egy különleges béke még körülvette ugyan, de már tisztában volt vele, hogy fekszik valahol. Észrevette, hogy hall. Az első zajok szokatlan élességgel visszhangoztak a fejében. Valaki tett vett a közelében. Azért jó, hogy nem vagyok egyedül. -gondolta. A vatta, amiben időtlen ideje létezett kezdett szertefoszlani. Lassan elvékonyodott, majd úgy tűnt végleg eltűnik. Rohamos változás, aminek a nyomán nem maradt egyéb, mint zsibbadás és egyfajta kellemes bágyadtság.
Hol a fenében vagyok? -poroszkált át egy gondolat, még tompa agyán.
Megpróbált figyelni, megerőltetni érzékeit.
Mindegy. Bárhol is vagyok, itt egész jó. Nem izgatom magam.
Meg akarta mozdítani a kezét, de nem tette. Érezte, hogy nem szabad. Nehéznek és esetlennek érezte magát.
Mi történhetett?
Egy ijesztő gondolat jelent meg lassan, nagyon lassan újra magára találó tudatában. Egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán belépett és szép lassan elindult felé.
Egyenesen felé.
Csak nem estem megint pofára?
Egy pillanatnyi kétely, aztán bizonyosság.
Ugyan nem emlékezett semmire, de a bénító érzés, ami azonnal elöntötte, megadta a választ. Teste, lelke megtelt vele, szinte már a szájában érezte a fémízű rémületet. Ritkán érzett ilyet, mindig csak az utolsó pillanatokban, amikor már nem volt mit tenni.
Megint szarrá törtem magam.
Megpróbált rájönni mije fáj.
Nem fájt semmije. A zsibbadás és a tompaság egy pillanatra erősödött. Nem volt kellemetlen. Emlékezni próbált, de azon a bizonyos félelemteli érzésen kívül, amit akkor érez az ember, amikor valami szörnyű van készülőben, nem tudott felidézni semmit.
Megmozdította a fejét.
Semmi.
Ki kellene nyitni a szemem. -töprengett egy pillanatot.- Majd ha hülye leszek, ebben a
marha erős fényben. -vélte és egyfajta gyerekes öröm járta át, dörzsöltnek érezte magát, mint amikor kiskorában átlépte a maga készítette csapdát.
Elhatározta, bármi legyen is, megvakarja az orrát. Valahonnan, egy rejtett zugból nyomasztó, kusza emlékek szivárogtak elő, túl homályosan ahhoz, hogy értse őket. Nem fog menni. -mégis megpróbálta.
Valami visszatartotta a kezét.
-Francba.- motyogta nyűgösen.
A matatás azonnal abbamaradt körülötte. Néma csend támadt egy pillanatra.
Chris úgy érezte, hogy figyelik.
Gyors, távolodó léptek, ajtócsapódás.
Kórház. Biztos kórházban vagyok. -aztán megint jött a kellemes zsibbadás és a csend.
Ismét valami zaj. Nem tudta mennyi idő telt el. Ajtócsukódás, léptek, aztán valaki megfogta a csuklóját. Nem tudatosult benne, hogy a pulzusát nézik. Elengedték. Hirtelen vakító fényesség támadt. Fájt. Tiltakozni akart, mondani valamit, de csupán egyet nyögni volt képes.
Azonnal sötét lett.
Barom. -futott át az agyán. Bizonyára felhúzták a szemhéját.
-Hall engem?- szólalt meg egy megnyugtató férfihang.
Christian, aki kezdte magát halálosan fáradtnak érezni azon tanakodott, vajon mi lenne egyszerűbb, válaszolni, vagy csak egyszerűen bólintani. A másodpercek egyre csak peregtek, aztán kibökte végre, halkan, alig hallhatóan.
-Egész jól.
Carrick nem hitt a fülének.- Azt mondta: -Egész jól.-? -állapította meg hitetlenkedve. Őszinte öröm járta át. Igazán abban sem reménykedett, hogy Mills egyáltalán képes lesz beszélni.

-Szorítsa meg a kezem!- hangzott a felszólítás.
Chris nem érezte magát a helyzet magaslatán.
Szorítsam meg? Hát ha, csak ez hiányzik a boldogságodhoz,- és jó erősen megszorította. Carrick csupán enyhe fogást érzett, de neki ennyi is elég volt.
-Most próbálja a lábát mozdítani!
Ám legyen, de aztán pihenek egy kicsit. -gondolta és körözni kezdett a lábfejével.
-Mr. Mills hall engem?
Ezt egyszer már tisztáztuk. Nem?
-Kérem, próbálja mozgatni a lábát!
Legalább egy kicsit figyelnél, ha már itt strapálom magam. Már egy fél órája integetek a lábammal. Mi kell még? -gondolta nyűgösen és átadva magát a fáradtságnak és egy jóleső mély álomba zuhant.


-14-


A Mercedes önmagában is egy álom volt, hát még így, azzal a szőke nővel, aki vezette. Az autó, egyébként egy cabrió, tisztességes sebességgel befordult a parkolóba és szinte lassítás nélkül egyenesen átsuhant a túlsó végébe.
Metthewnak nagyot dobbant a szíve, amint a kocsit és a sofőrjét figyelte. A betonozott tér túlsó felén állva, elérhetetlen távolságból csak nézte, ahogy a menetszél a nő arcába hajtja hosszú, szőke haját, ahogy, miután leparkolt, életvidáman kiszáll, ahogy a sötét napszemüvegét megigazítva egy pillanatra körülnéz, és nagy nyugalommal elindul a kilátó felé.
Egy szép péntek délelőtt volt. A nyár égető hőségén egy észak felől vidáman fújó szél enyhített.
Annak ellenére, hogy még korán volt, a parkoló és Matthew zsebe is már kezdett megtelni. Jobb napokon nem volt mire panaszkodnia, még ételre is jutott. Nem számított hát olyan nagy tragédiának, hogy lekéste ezt a nőt. Egyáltalán nem számított annak. Ha a férfi őszinte magához, bevallotta volna, hogy nem is mert volna kérni tőle. Szégyellte volna.
-Micsoda gádzsi.- morogta maga elé, és a világ minden pénzéért sem vette volna le a tekintetét a nőről. - Na majd ha jön vissza, elkapom.- mondta, és csak nézte, ahogy az-az angyali teremtés abban a pimasz ruhájában eltűnik a sétány fái mögött.
Nem kapta el, sőt maga sem értette miért, de még a gondolataiban is egyfajta vágyakozó, de mégis távolságot tartó tisztelettel bánt vele. Az a nő nem volt hétköznapi. Különleges volt. Nemcsak mert gazdagnak és szépnek látta. Nem.
Tényleg volt benne valami...
...valami rejtélyes.
Volt idő, amikor Matthew még arról álmodott, hogy egyszer neki is lesz egy Mercedesze, pénze és hozzá egy ilyen nője.
Sose lett neki. Pénze volt egyszer, nem is kevés, amikor az édesanyja meghalt és ő megkapta az örökségét.
Egy év alatt elitta az egészet.
Keserű görcs szorította össze Matthew szívét. Mennyi tévedés, mennyi elrontott óra és elveszett év. Szegény édesanyja. Szegény, szegény asszony.
Szétesett álmok, hiu remények. Legalább azt mondhatta volna, hogy: Már nem fáj. Most már úgysem számít. -,de nem mondhatta, mert fájt és számított. A szíve mélyén még ma is vágyakozott ugyanúgy, mint akkor. Egészen belül az alkoholmámor és a koszos ruha alatt mélyen még ma is ember volt. Ugyanúgy, mint bárki más, ő is éhezte a szépet és szomjazta, hogy szeressék. Egész mélyen belül, még ma is vágyta, hogy több legyen.
Belül néha rövid percekre látta magát olyannak, aki mindig is lenni akart, aztán felébredt az álomból és magára nézett. Látta a koszos lenőtt körmeit, a mocskos inge ujját, a szájában érezte lötyögni a még meglévő fogait és...
...amikor úgy egy órával később az a szőke angyal visszaért, ő már az utolsó összegyűjtött fillérjét is elitta.
Ha lett volna még pénze, teljesen kilőtte volna magát, de így is közel jutott a célhoz. Teljesen eltompulva, a félig tátott szájából csurgó nyállal csoszogott kocsitól kocsiig. Halott szemeit a földről föl sem emelve, csak odament az érkezőkhöz ugyanúgy, mint a távozókhoz és csak annyit mondott:
-Tudna adni pár centet?- aztán, ha adtak, ha nem, ment a következőhöz.
Csak még egy pohárra valót, csak még annyit kell összeszedned.
-Mit akarsz? Nem volt elég, amit az előbb adtam?
Csak még egy pohár. Csak még egy.
-Menj innen öreg, amíg jókedvemben találsz!
Csak még egy, és akkor...
Egy szó nélkül a markába dobott féldolláros.
Gyors számolás.
OK. Ezt most megiszom. -gondolta
Amikor felnézett a nő ott állt a kocsija mellett. A napszemüvegét a kezében tartva őt figyelte.
Nézte, szelíden rámosolyodott, aztán lassan, mintha vívódna magában, beült a kocsijába és elhajtott.
Az elmúlt két évben talán Ő volt az első, aki emberként nézett rá.


-15-


Több mint tizenhat órát aludt. Délelőtt tíz óra volt, amikor kinyitotta a szemét. Halványan ugyan emlékezett előző napi eszmélésére, de a mai rohamosan tisztuló képhez hasonlítva az csak egy álombéli víziónak tetszett.
A mennyezetet nézegette épp, amikor odalépett hozzá egy fehérköpenyes férfi.
Nem látta jól.
Ágyán hanyatt fekve a neonlámpák fénye kissé elvakította. Groteszknek már-már félelmetesnek érezte az alakot, mint amikor az ember fölé álmában óriások hajolnak. Szeretett volna felülni, de túl gyengének érezte magát.
-Isten hozta Mr. Mills!- hallotta a fehérköpenyest. A hang, ismerősnek tűnt.
-Hello.- válaszolta Chris alig hallhatóan. Valószínűtlennek tetszett a saját hangja.
-Hogy érzi magát?
-Mit mondjak, elég gyengén.
-Ez most így is van rendjén.- magyarázta az orvos, kedves szinte atyai mosollyal. Chris még most sem látta az arcát. Kimondottan zavarta. Elhatározta tehát, hogy erőt vesz magán, és legalább felkönyököl. Csupán a fejét emelte meg egy kicsit, de mintha mázsás súlyt hordott volna a nyakán. Tanácstalanul nézett jobbra-balra.
-Nem... nem lehetne ezt... ezt az izét fölemelni valahogy?- motyogta
-Dehogyis nem.
A férfi, kézbe vett egy távkapcsolót. Egy kis szervomotor halkan zümmögve felemelte az ágy háttámláját.
Chris végre szembenézhetett az orvossal.
Negyvenes évei elején járó, jóképű fickó nézett le rá. Egy ápolónő is volt a kórteremben.
-Hello.- köszönt neki Chris még mindig bágyadtan, majd a legnyilvánvalóbb kérdéssel fordult a fehérköpenyeshez.
-Hol vagyok?
-A Chicagoi Stewenson Klinikán. Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam. Carrick Smith vagyok a kórház vezető főorvosa.
-Örvendek.- mondta és önkénytelenül is kezet akart nyújtani, de a karja le volt szíjazva. Újra elengedte magát, röviden felmérte a helyzetét és megkérdezte.
-Elég szarul vagyok, mi?
Az orvos habozott.
-Kómában volt egy ideig.
Chris bólintott.
-A fenébe is! Semmire sem emlékszem. Mi történt egyáltalán?
-Hagyjuk ezt későbbre.- mondta az orvos még mindig kedélyesen és intett a nővérnek, hogy kösse ki az infúziót.
-Úgy tűnik erre már nem lesz szükség.- vélte és kihúzta a tűt. Az apró kis sebet leragasztotta. A szúrás helye fájt egy kicsit.
-Úgy érzem magam, mint a kötözött sonka.
-Megértem.- Carrick az ágyhoz húzta az egyik keze ügyében lévő széket és leült. -Addig volt csak rájuk szükség, amíg öntudatlan volt.- mondta, és szép lassan elkezdte kioldani az egyik szíjat.
Christiannak furcsamód az egyik eszmélése jutott az eszébe. Meg akarta vakarni a fejét, de nem tudta.
Lekerült az első heveder. Az orvos folyamatosan beszélt.
-Kellemetlen lehet, ha egy beteg önállósítja magát, és amikor magához tér rögtön azzal kezdi, hogy leesik az ágyról.
Mills mosolygott.
Levették a második szíjat. A kezei már teljesen szabadok voltak. Chris sejtette ugyan, hogy nem úgy fognak működni a tagjai, mint a legjobb formájukban, de a fájdalom, és a merevség, amit érzett az első mozdításnál mégis meglepte. Mint egy régi gép, amit évek óta nem használtak. A francba. -gondolta- Jó ideje fekhetek itt. Fájt ugyan, de mégis jólesett a mozgás. Az öklét nyitogatta, amikor az orvos témát váltott.
-A hosszabb, rövidebb időt kómában töltött betegeknél előfordulhatnak olyan agyi károsodások, mint például az emlékezetkiesés.
Igen, Chris sem emlékezett rá, mi történt azon a bizonyos napon. Majd elmeséli valaki. -gondolta.
-Néha megtörténik, hogy az egyes érzékszervek működése is megzavarodik.
Carrick hozzáfogott az utolsó szíj meglazításához.
"-Most próbálja a lábát mozdítani... Mr. Mills hall engem?- idéződtek fel a mondatok. –Kérem, próbálja mozdítani a lábát-... "
Hol is hallottam ezt? -kérdezte magától Chris, aztán hirtelen rájött.
-A leggyakoribb a fellépő mozgászavar szokott lenni.- magyarázta az orvos és levette a hevedert.
Chris nem érzett semmit.
Valahogy sűrűbb lett a csend is és a zajok is.
-A mindenit, jól elzsibbadt a lábam.- mosolygott kényszeredetten, és lehúzta magáról a takarót. Forgatni próbálta a lábfejét.
Semmi.
Talán a lábujjait be tudja görbíteni, gondolta, de hiába erőlködött.
-A fenébe, meg sem tudom mozdítani.- közölte az orvossal még mindig mosolyogva. Carrick ezúttal komoly maradt és Christian lelkének teliholdas éjjelén átröppent a félelem, mint egy kicsiny vijjogó denevér.
"...Mr. Mills hall engem?... Próbálja mozgatni..."
Nem moccant akkor sem. El volt zsibbadva, ugyanúgy, mint ahogy most is... el van zsibbadva...? -villant a gondolat
Carrick felállt, óvatosan megemelte Chris egyik térdét, majd szabad kezével az alsó lábszárat alátámasztva néhányszor kinyújtotta, majd behajlította a végtagot.
-Meg tudja tartani?
-Nem.
Az orvos most a lábizmokat kezdte masszírozni.
-Érzi a kezem?
Christian teste kissé előregörnyedt.
-Nem.
-Adjon egy tűt nővér.
Mi van a lábammal? Mi a francért nem mozdul? -villant át Mills agyán és minden idegszálával egyszerre akarta, hogy ha csak egy kicsit is, de meghajoljanak a lábujjai.
Nem hajlottak meg.
Szemei hiába meredtek az ágy végében heverő élettelen végtagokra. Mozdulatlanságukban akár másokéi is lehettek volna.
-Kérem, figyeljen Mr. Mills! Meg fogom szúrni a lábát.
Christian látta, ahogy a tű megérinti a combját, először gyengén, aztán erősebben.
Nem fájt.
A sípcsontja következett.
Semmi eredmény.
A tű megint továbbvándorolt és megszúrta a talpát. Christian agyában valami zúgni kezdett. Nem akarta elhinni.
-Semmit sem érzek.- hallotta a saját hangját és azzal meglódult körülötte a világ. A vér az agyába tódult. A zúgás mindent betöltő morajjá erősödött.
Nem érzek semmit!!! -gondolta, de nem akarta megérteni.
Nem mozog...!!!
Elöntötte a forróság.
Agya elkeseredetten kűzdött ellene, de a gondolat feltartóztathatatlan könyörtelenséggel vált valósággá.
Nyomorék?
Az út szélén, lépéstempóban vánszorgó motoros tolószék képe villant az agyába.
Képtelenség!!!
Előrenyúlt és megragadta a combját, de a keze idegen húst tapintott. Szerette volna megemelni, vagy legalább megszorítani, de túl gyenge volt hozzá.
Erőtlenül visszazuhant az ágyba.
Mint megáradt folyó a síkságot lassan, megállíthatatlanul öntötte el az elkeseredés.
Nem lehet igaz!
Kezdte felfogni.
Képtelenség!
Gyötrő fejfájást érzett. Szeretett volna beletúrni a hajába, fölállni és itthagyni mindent. Felébredni végre ebből a szörnyű álomból. Merevségében alig érte el a fejét. A keze a haja helyett vastag kötést tapintott. A koponyája tompán fájt az érintésre.
A szeme kétségbeesetten kereste az orvos tekintetét, a cáfoló pillantást, mely azt mondja:
-Nem igaz.
Minden igaz volt.


-16-


Sarah időben, csak alig foglalkozott az üzlettel, az apja után mégis neki volt a legnagyobb szava az igazgatótanácsban. Szeretett a háttérben és ott is csendben maradni, de amikor mégis megszólalt bölcsességet beszélt és habár a részletekhez közel sem értett úgy, mint az ott ülő vezetők, hozzászólásaival általában a valódi megoldásokat kínálta.
Kedvelték Saraht és mert ő maga, teljes tekintélye mellett tisztelte mindannyiukat, ők is viszonozták ezt a tiszteletet.
Persze az is közre játszott a szerepében, hogy ő volt a tulajdonos lánya. Greg Pelsen három évvel ezelőtt hozta el először Saraht. Két évre rá felállt és közölte, hogy mostantól mindent, amit Sarah mond, tekintsék úgy, mintha ő maga mondaná. Már pedig azzal szemben, amit Greg Pelsen mondott sohasem volt apelláta.
Sarah az elmúlt időben több mint megszolgálta a bizalmat. A Társaság forgalma az elmúlt fél évben tizenkét százalékot növekedett, ami az utóbbi évek visszaeséséhez képest nagyszerűnek számított.
Sarah okos lány volt és még egy kicsivel több is annál.
Tudta a megoldást. Egyszerűen beletalált.
A legutóbbi tárgyalásuk, amit, az apját elkísérve, a Közel-keleten folytattak, a Pelsen& Co. teherhajózási részvénytársaság minden idők, talán legnagyobb megkötött üzletét és vele a régen várt áttörést hozta eredményül.
Beszálltak az olajüzletbe. A kuvaiti államfő, herceg Hasszan Drachnim szinte ésszerűtlenül, de velük írt alá egy tíz éves szerződést, évi nyolcszázmillió tonna nyersolaj szállítására. Aláírta a szerződést, holott tudta, hogy a Pelsen&Co.-nak egy, azaz egy árva tankhajója sincsen.
Sarah mintha megbabonázta volna a herceget. Greg sem értette egészen, hogy mi történt, holott egyetlen alkalmat kivéve, mindvégig ott ült a tárgyalásokon.
Egyetlen egyszer viszont, a fogadáson magára hagyta Saraht a herceggel.
Egyetlen egyszer csak távolról figyelte, ahogy ők ketten, a bálterem nyüzsgéséből kissé félrehúzódva az egyik dohányzóban társalognak.


A hercegi palota olyan volt, mintha csak az ezer egy éjszaka meséiből húzták volna elő. Pontosabban, az ezer egy éjszaka mesélői maguk is tátott szájjal bámulták volna azt a gazdagságot és pompát, amivel az a hely szinte unott méltósággal hencegett.
A herceg, egy a Harwardon végzett jogász, minden kétséget kizáróan, rendkívüli ember volt. Az arab uralkodók nyájas, de tiszteletet követelő udvariassága, kellemes európai közvetlenséggel keveredett benne, amely anélkül, hogy sarokba szorította volna a tárgyalópartnereit, emlékeztette őket arra, hogy kivel is állnak szemben.
A herceg, a háromnapos látogatásuk utolsó estéjén, külön a vendégei tiszteletére rendezett egy fogadást.
Akkorra azt hitte, hogy már tudja, hogy kinek fogja adni a megbízást.
A délelőtti tárgyalások zavarbaejtő gyorsasággal, és Pelsenék részéről igen kétes eredménnyel zajlottak le.
A herceg komoly arccal nézte Greg Pelsent. Sarah pontosan tudta, hogy fegyelmeznie kell magát, hogy a tekintete ne tévedjen ismét őrá, mint ahogy az, a beszélgetés elején túlnyomórészt történt. A herceg, habár kifogástalan úriember módjára viselkedett, nem csinált titkot belőle, hogy el van ragadtatva az amerikai üzletember lányától.
Amikor Pelsen befejezte, továbbra is csak ült keresztbetett lábakkal, fesztelenül hátradőlve és úgy nézett, mintha csak számítana még valamire. Néhány másodperc után, amikor rájött, hogy hiába várja a folytatást, minden cinizmus nélkül, őszinte és nyílt értetlenséggel reagált.
-Azt akarja nekem mondani, Mr. Pelsen, hogy habár önnek nincsenek tankhajói, és a saját elmondása szerint tapasztalata sincsen az olajüzletben, mégis azt kívánja, hogy önnek adjam ezt az évi másfélmilliárd dolláros megbízást?
Greg egy pillanatra kísértést érzett rá, hogy megismételje az imént részletesen kifejtett ajánlatát, amely, ezt a két hiányosságot kivéve igen komoly előnyöket biztosított Kuvaitnak, de legyőzte az ezirányú indíttatását és nagyon egyenesen csak annyit mondott, hogy:
-Igen, herceg. Pontosan.
Hasszan rezzenéstelen arccal vette tudomásul a választ, aztán először Sarahra pillantott és aztán megint Gregre.
Egyrészt szinte meg volt döbbenve, másrészt meg azzal az óvatossággal közelítette a kérdést, amivel egy bölcs üzletembernek a túl nyilvánvalónak tűnő helyzeteket kezelni illik. Egyenlőre abból indult ki, hogy még nem látja a teljes képet, úgyhogy az állát dörzsölgetve csak gondolkozott és megpróbálta megtalálni, és a helyére illeszteni a megsejtett, de még hiányzó láncszemet.
Nem sikerült.
Azt kellett volna mondania, hogy: -Uram, hölgyem, az ajánlatuk, habár sok szempontból kedvező, számomra mégis elfogadhatatlan. Nem tudom, és nem is akarom vállalni azt a kockázatot, amit az ön cégének a jelenlegi...
...beruházási igényei számomra és az országom számára jelentenek. Mostantól, nyolc hónapra az olajnak már úton kell lennie. Nem várhatok önre még akkor sem, ha csak a legkisebb esélye is megvan annak, hogy a megadott időben esetleg mégsem tudja elkezdeni a szállítást.
Sajnálom, és egyben remélem, hogy talán egy más alkalommal viszont meg tudunk egyezni.
Ezt kellett volna mondania.
De nem mondta. Helyette csak ült és, mindössze néhány másodpercig, de eltöprengve meredt maga elé. Felnézett és határozott, egyenes hangon azt mondta:
-A legmerészebb ajánlat, amit valaha halottam. Gondolkozni fogok rajta.

Este a herceg szólította meg Saraht.
Greg éppen valami elemózsia után nézett. Amikor visszafordult és meglátta őket, úgy döntött, hogy nem megy oda. Amit ő megtehetett, megtette. Most Sarahn volt a sor, hogy megpuhítsa az arabot.
A beszélgetésük oldottságából ítélve, eleinte minden bizonnyal semleges témában, mindössze csevegtek a herceggel, aztán egyszeriben megváltozott körülöttük a légkör.
Hasszán egyik percről a másikra nagyon komoly lett. Nem feszült, csak igen érdeklődő.
Kérdezett valamit, mire nagyon rövid és láthatóan hatásos választ kapott.
Megint kérdezett valamit, mire Sarah ezúttal valamivel bővebben válaszolt.
A herceg néhány pillanatra még mosolyogni is elfelejtett. Merev arccal csak nézett a nőre, és láthatóan azon gondolkozott, hogy előrefelé menjen-e, vagy inkább hátra.
Hasszan előre indult.
Újra mosolyogva, mintha megint kérdezett volna valamit, mire Sarah belegyezően bólintott.
Ekkor vonultak félre a valamivel nyugodtabb dohányzóba.
Két egymás mellett lévő fotelben helyet foglaltak és beszélgetni kezdtek. Pontosabban Sarah beszélni kezdett és a herceg, időnként egy-egy kérdést, vagy megjegyzést közbevetve hallgatta. Greg arra gondolt, hogy Hasszan vagy egy rendkívül udvarias és dörzsölt tárgyalópartner, vagy csak egyszerűen élvezi a lánya társaságát, vagy esetleg tényleg érdekli, amit Sarah mond neki. Arra gyanakodott, hogy egy kicsit talán mindhárom, de annyi biztos, hogy, úgy húsz perccel később a herceg oldott magabiztossága, a nyugalmával együtt szertefoszlott.
Hasszan egyik cigarettáról a másikra gyújtott és a kényelmes, a lábait keresztberakva, higgadtan hátradőlve társalgó ember pozícióból, a hol előredőlve koncentráló, hol a fejét hevesen, tőle eddig nem is látott érzelmeket mutatva ingató, aztán megint megadóan figyelő ember tartásába kényszerült.
Greg Pelsenben, ahogy a távolból, a lehető legkisebb feltűnést keltve figyelte őket, kezdett megfogalmazódni egy gondolat, pontosabban egy kérdés.
Valahogy így hangzott:
Mi a bánatról beszélnek ezek?
További húsz perccel később a beszélgetésnek vége lett, azaz Sarah befejezte. Elmondta, amit a herceg tudni akart és most csak ült nyugodtan és várt.
Hasszan egy pillanatra megrázottan csak meredt maga elé, aztán Sarahra pillantott és mintha megköszönte volna a beszélgetést felállt.
Mosolyogva kissé meghajolt előtte, és távozott.
Másnap reggel azt az üzenetet kapták, hogy szeretne beszélni velük. A herceg sötét karikákkal a szemei körül jelent meg a tárgyaláson, mintha egész éjszaka nem aludt volna és közölte, hogy megkapták a megbízást.
-Mr. Pelsen...- mondta, miközben aláírták a szerződést. -...az ön lánya egy rendkívüli ember. Bizonyára nagyon büszke rá.
-Az vagyok.- mondta Greg és tényleg az volt.


-17-


Aluszékonyság.
Christian a napjainak a nagy részét átaludta. Az ébren töltött órák után pánikszerűen menekülve merült kíméletes, álom nélküli álomba. Olyan volt ez számára, mint amikor az ember veszett kutyák elől menekülve becsaphatja maga mögött a biztonságot jelentő ajtót.
Késő délután volt, amikor Cathy ezen a napon már sokadszor belépett a kórterembe. Halkan óvatosan benézett, de Christian már nem aludt. Mozdulatlanul fekve, merev tekintettel bámulta a mennyezetet.
A lány enyhe izgalommal lépett be.
-Jó estét, Mr. Mills.- állt meg hátratett kézzel az ágy végénél. Hosszú másodpercekig kellett várnia, amíg a férfi felé fordította élettelen arcát. Cathy a legkedvesebb mosolyával igyekezett leplezni szánalmát.
-Hello...- hallatszott, és a lány érezte, milyen nehezére esik beszélnie. -... de mondja csak nyugodtan, hogy: Christian.- folytatta Mills alig hallhatóan, majd látva a lány zavarát, magára erőltetett egy mosolyt.
A nővérke magára lelve, feléje nyújtotta a kezét.
-Cathy.- mondta. -Maga is, mármint te is nyugodtan tegezhetsz.
Chris nehézkesen ugyan de előre dőlt, hogy elfogadhassa a kezét. Határozott erős szorítást érzett.
Mills volt az egyetlen beteg a kórteremben. A lány még mindig zavarban, munkához látott.
Uram Isten, mit keresek én itt?! -Christian képtelen volt elfogadni. Folyton védekezett. Ez nem valóság! -villant benne.- Ez nem a valóság. Az nem ilyen.
-Kész van,... illetve...- zavart mosoly. -...vagy?
Chris csak nézett. "Kész?" aztán megértette.
-Kész.- válaszolta, mire a lány, egyébként piszkosul csinos, félredobta a takarót és kivette a lába közül a kacsát. A még meleg vizelet jellegzetes szaga tapintatlanul közéjük lebbent.
Chris csak nézett.
Ezután még hugyozni sem mehetsz segítség nélkül. -aztán cinikus mosoly jelent meg az arcán.- Dehogynem. Majd veszel magadnak egy dögös kis tolószéket és, hogy jobban menjen beleszereled a Yamahád motorját.
Ezek a szavak is taszítottak rajta egyet, de még nem juttatták el a megértés szintjéig. Senki sem akarta, hogy eljusson odáig, legfőképp ő nem. A mosoly nyomtalanul tűnt el.
Chris csak nézett.
Egy hang odabent "vigasztalni" kezdte
Vége te barom.
Beesett szemének gödrében összegyűlt a könny. Lehunyta a szemét. Egy csepp alágördült egészen a füléig.
Nincs több világbajnokság. Még motorra sem ülhetsz többet ebben a büdös életben.
Valami zakatolni kezdett a fejében. Egy teniszező férfi és egy nő képe jelent meg előtte.
Sintia és ő.
Földobta a labdát, szervált és berohant a hálóhoz, aztán a kép lassan elhomályosult.
Miért nincs most itt Sintia? -vetődött fel azonnal a kérdés.- Hol van? Félt belegondolni és valójában nem is akarta tudni a választ.
Jönni fog. -intézte el kurtán magában. Nem akart szembenézni semmivel, de hiába. A félelem már befészkelte magát, be egészen a szívébe.
Mi lesz? Mi lesz ezután?
Halk nyöszörgést hallott.
Először nem tudta mire vélni, de aztán rájött.
A saját nyöszörgését hallotta.
Christian Mills sírt.
Húsz éve először.
Keze belemarkolt a lepedőbe, egész teste megfeszült. Nem akarta, hogy így lássák. Szeretett volna elbújni, mégis jólesett, amikor Chaty odaült mellé az ágy szélére és megszorította a kezét. Hosszú másodpercekig csak a csend, aztán egy lágy vigasztalni akaró hang.
-Ne keseredj el! Bízz!- mondta a lány, és óvatosan elengedte a fiú kezét.
-Meglátod, minden rendbe jön!- fűzte még hozzá és kiment.
Bízzak?! -villant a kérdés Chris gondolataiban indulatosan.
Miben?!
Minden rendbe jön. -visszhangzott benne a mondat.
Talán igaza lehet. Talán... de ugyanezzel az erővel a lottón is nyerhetek.
Honnan a francból veszi, hogy minden rendbe jön?
Honnan!?!

Chris maga sem tudta, hogy miért nem kérdezte meg addig, hogyan is került kórházba. Motorbalesete volt minden bizonnyal, ezt tudta, de semmi mást. Valami egész távoli emléke élt ugyan, de a kép akkor is túl homályos maradt.
Carrick elég sajátos módját választotta az informálásnak. Zavartan, óvatos komolysággal átadott neki egy kihajtott folyóiratot.
Chris szó nélkül olvasni kezdett. Értetlenül futotta át a vezércikket. Valami nem volt rendjén. Mit keresett Mike feketekeretes fényképe az övé mellett? ""A kíméletlen első áldozata."" Nem értette.
Mi a fene ez?
Újra elolvasta a vastaggal szedett szöveget.
Ez csak valami rossz tréfa lehet.
A halántékán dobolni kezdett egy ér. Szemei vad iramban száguldottak végig a cikk sorain.
Nem, nem, ez nem lehet igaz. Félreértettem. Egész biztos, hogy félreértettem.
Megint elolvasta.
Nem értette félre.
Mike? Mike meghalt? ...de hát ő... -úgy érezte, tompa karót döfnek a szívébe.- Mi történt?
Christianban, egyszercsak mint egy megállíthatatlan film kockái peregtek le az emlékképek. Látta maga előtt, amint kétszáz körüli sebességgel a kanyarba zuhan. Emlékezett a tudatra, hogy Mike ott van mellette és arra a rettenetes érzésre, hogy tehetetlen. Újra megpillantotta azt a kis foltot a betonon. Talán egy cserebogár,... és elszabadult a pokol.
Látta a közvetlen magaelőtt bukfencező motorját, a szanaszét röpködő fűcsomókat, az őrült sebességgel közeledő szalmabálákat és... a teste görcsberándult. Chris felnyögött halkan, keservesen.
-Istenem! Istenem, mondd, hogy nem igaz.
A sápadt arcot a szem körüli sötét karikák halotti maszkká rajzolták. Maszkká, mely élettelenségében az orvosra tekintve kérdezte: -Hogyan lehetséges?
Carrick halkan beszélni kezdett.
-Mindent elkövettünk. Mindent, amit csak lehetett.- az orvos mély levegőt vett. -Meghalt, még mielőtt a műtőbe vihettük volna. Egy percig sem szenvedett.- mondta, majd előhúzott a zsebéből két borítékot. -Néhány nappal a baleset után itt járt Eve Molden. Ezt a levelet hagyta itt magának.- adta át a nagyobbikat. -Ezt pedig a barátnője... Miss. Clark küldi magának.- nyújtotta a kisebbet.
Christian feltépte a borítékot. Mindössze egy kis cetli volt benne. Nézte egy darabig kifejezéstelen arccal, aztán elengedte. A papír, írással fölfelé hullott a takaróra. Carrick akaratlanul is elolvasta.
""Ég veled.
Sintia.""
A mindenit. -gondolta az orvos.- Ez aztán tényleg erős.
Egy pillanatnyi néma csönd.
-Mikor... mikor hagyta ezt itt Sintia?
Carrick habozott a válasszal. Nem volt könnyű kimondani, hogy: -Egy évvel ezelőtt.
Chris lassan az orvosra emelte a tekintetét, látszott rajta, hogy nem érti.
-Egy évvel ezelőtt?- kérdezte halkan. Carrick csak bólintott. Christiannak ezt emésztenie kellett. -Egy teljes éve fekszem itt?
-Igen.
-De hát ez....- szakadt belé a mondat, -...ez azt jelenti...?- és Chris kezdte sejteni, hogy mit jelent. Egy év azt jelentette, hogy egy év. Értette már, hogy miért nem ülnek a barátai az ágya szélén és traktálják őt a hülye poénjaikkal. Értette.
-Mikor volt nálam utoljára valaki?
Carrick nem a kérdésre válaszolt.
-Rengetegen voltak itt az első hónapokban, az egész osztály a feje tetejére állt magától. Volt egy idő komolyan latolgattuk, hogy bezárjuk a látogatók elől.
-Utoljára mikor volt itt valaki?
Az orvos hallgatott egy darabig.
- fél éve körülbelül.- nyögte ki végül.
-Kicsoda?
-Egy újságíró.
-Rajta kívül?
-Rengetegen eleinte, ahogy már említettem, a legkülönfélébb emberek.
-Mikor?
Carrick nem húzhatta tovább. Egy pillanatig még hallgatott aztán elmondta.
-Három hónappal a baleset után érdeklődtek utoljára.
Christian elengedte az orvost. Lassan, bólogatva maga elé meresztette tekintetét. Keze remegve húzta elő a következő levelet.
""Drága Christian!"" olvasta és azonnal felismerte Eve kezeírását. Az aprólékos, nagy gonddal formált betűket tintával írták.
""Bocsásd meg nekem, hogy nem volt erőm megvárni, míg magadhoz térsz, de képtelen vagyok itt maradni tovább, ahol minden és mindenki Mikera emlékeztet.
Szörnyű, ami történt. Félek, hogy belebolondulok. Félek, hogy nem tudom elviselni, ha tovább maradok. Mike sem akarta volna,..."" itt a betűk furcsán szögletessé váltak, némelyik el is mosódott. "" ...de nem tudtam úgy elmenni, hogy ne tudassam veled, hogy minden, amit az újságok rád szórtak, puszta rágalom. Én egy percig sem hittem, hogy tényleg hibás lehetsz.
King járt nálam. Látta az egészet. Elmondta, hogy Mike túl közel volt hozzád, és hogy a motorod nem keresztbe állt, hanem az első kereke csúszott el. "Chris már biztos bukó volt, amikor elkaszálta Mike-ot." így mondta szó szerint.
Szerettem volna, ha ezt tudod és azt is, hogy én ugyanúgy szeretlek, mint eddig. Isten valamiért elvette a férjemet, nem akarom a legjobb barátomat is elveszíteni. Imádkozom érted, és csak remélem, hogy képes leszel elfogadni Isten kegyelmét.
Ha majd meggyógyultál látogass meg a szüleimnél Friscóban. Boldog leszek, ha majd látlak. Ha Krisztus nem lenne velem, összeroppannék.
Irigylem Mike-ot.
El sem tudod képzelni, mennyire egyedül maradtam.”
Chris igenis el tudta képzelni.


-18-


"Egyike a legcsodálatosabb villáknak az egész városban." - mondta az ingatlanközvetítő egy fél évvel ezelőtt. Azóta ez az otthonuk Keyel.
Ördöge volt a pasasnak. -vélte Greg, amikor kilépve a szabadba szemét végigfuttatta a kerten. Mindig is ilyenre vágyott és most kimondottan büszke volt rá, hogy magáénak mondhatta ezt a nagyvárosi birtokot. Imádta a golfpályára emlékeztető pázsitot, mely néhányszáz méterre a ház mögött a saját erdejébe veszett. Végtelenül élvezte, hogy alig látja azt, aki a kapunál csönget és, hogy ezért videókamerákat kellett felszereltetnie a bejárathoz.
Szórakoztatta az is, hogy ha odabent, a nappaliban megunta a létezést csak le kellett vetnie a köntösét és pár lépést téve, még mindig a nappaliban, belevethette magát egy lagúnaszerűen a házába nyúló medence csillogó kék vizébe. Ha úgy tartotta kedve, odabent maradhatott megannyi, örökzöld növény közt és élvezhette otthonának fényűző atmoszféráját, vagy egyszerűen kiúszhatott a halvány füstüveg és szürke márvány komoly eleganciájából a szabadba.
Greg Pelsen gazdag és büszke ember volt, olyan, aki a hite szerint mindent a maga erejéből ért el. Olyan valaki, aki még nem felejtette el a dühöt és a keserűséget, ami elindította, és ami képessé tette, hogy miután már milliárdok forogtak a kezén is, értékelje a jómódot. Greg Pelsen felépítette a "Pelsen and Co." teherhajózási vállalatot. Ez volt az életműve, és ezt pont most a végleges áttörés előtt néhány lépéssel az összeomlás fenyegette.
Bajban voltak, de ezt őrajta és Bo Gouldon kívül, aki tíz százalékkal a cég egyetlen részvényese volt, senki sem tudta.
Még Sarah sem.
Ahhoz, hogy a kuvaiti olajüzletet nyélbe tudják ütni, egy körübelül hárommilliárd dolláros beruházásra volt szükségük, amelyet egy középlejáratú államhitellel akartak finanszírozni. Nem is lett volna ezzel semmi probléma, hisz mind ez idáig úgy is nézett ki, hogy a kongresszus meg is szavazza a támogatást.
Mind ez idáig igen, de három napja kapott egy telefont, Harrisontól, miszerint kilencvenöt százalékos valószínűséggel mégiscsak le fogják szavazni.
-Miért?- kérdezte Pelsen.
-Nem tudom Greg.- mondta a polgármester szomorúan. -Az indok az alternatív energiaforrások támogatásának előnyben részesítése volt, de közben a KDSS-nek készülnek megszavazni a te részedet, holott a KDSS egy olajtársaság. Az indok az, hogy ők a pénzt, legalábbis az ígéretük szerint egy új vízenergia program kifejlesztésére kívánják fordítani. A szép az egészben, hogy a hitelt, mint szabadrendelkezésű hitel kapják. Más szóval, miután megkapták, arra használják fel, amire akarják.
-Nem tehetnénk még valamit Harry?- kérdezte Greg a felszínen szinte higgadtan, mélyen belül elfojtva a kétségbeesését.
-Mit tehetnénk? Vesztegessük meg a kongresszust?- vetette fel a másik cinikusan.
A gond felhői egyre csak gyülekeztek, Greg mégis furcsa derűvel és nyugalommal nézett szembe a helyzettel.
Szép kis autó. -gondolta miközben a délutáni nap utolsó, kellemes sugarait élvezve szeme a barátja Jaguárjára tévedt. Talán vesz majd egy ilyet Sarahnak, ha végleg megunta a BMW-jét. Hátha akkor legalább nem vinné el hetekre az ő kocsiját. -vélte és kissé szórakozottan kisétált a fűre és méretreszabott öltönye nadrágzsebébe mélyesztve kezeit hanyagul megállt.
Gondolkozott.
Néhány másodperccel később mögötte, a kerekei alatt csikorgó kaviccsal megérkezett a Rolls. Greg lassan tétovázva fordult meg, mint aki, nehezen véve búcsút a szabadságtól, börtönbe vonul. Jerryre nézve elmosolyodott. Bo Gould kiszállva, enyhén modorosan megkerülte a kocsit és udvariasan kinyitotta a hátsó ajtót.
-Uram.- mondta kenetteljesen.
-Köszönöm Jerry, de inkább előre ülök.
-Ahogy parancsolja Uram.- és ugyanazzal a kimértséggel kinyitotta az elülső ajtót. Kihúzva magát hozzátetette. -Szabadjon megjegyeznem, kiválóan áll uraságodon az új öltöny, kimondottan... - és nem bírta tovább. Elnevette magát.
-Tudod, igazán irigyellek.- jegyezte meg Greg szintén kiesve a szerepéből, de teljes komolysággal. -Ha mégis csődbe mennénk, ...- tette barátja vállára a kezét. - ... te legalább elmehetsz sofőrnek.
-Amilyen jószívű vagy, még ajánlólevelet is adnál. Igaz?
-Ez csak természetes.- szállt be Greg a kocsiba.
-Ha. Ha.- csukta rá Jerry az ajtót fancsali képpel, majd beült a volán mögé.
Elhajtottak, hogy alig egy órával később egy, az életüket súlyosan megpecsételő döntés elé kerüljenek.


-19-


Keze kinyúlt azért a pohár vízért, mely ott állt az éjjeliszekrényén. Alig érte el.
Magány.
Lassan a szájához emelte a poharat. Ivott, majd Mike jutott az eszébe.
Egy vidám kép a régmúltból.
Csak egy pillanat volt az egész, de a fájdalom azonnal a szívébe markolt. A kezét az ölébe eresztette, a pohár kissé megdőlt.
Máris újabb képek özönlettek az előző helyébe, mintha csak azért jönnének, hogy olyan számlákat nyújtsanak be neki, amiket már sohasem egyenlíthet ki. Felvillanó emlékek, megannyi dolog, ami másképp látszott innen a kórházi ágy, és egy komában töltött év távlatából, mint amilyennek akkor látszottak.
Másképp kellett volna. -mondták. Csupa apróság, amik most mind meggyötörték.
Gyűlölte őket egytől egyig. Bárcsak eltűntek volna! Vagy ő tűnt volna el. Teljesen mindegy volt. Nem tudott velük mit kezdeni. Védtelennek érezte magát, kiszolgáltatottnak a saját gondolatatival szemben.
Iszonyat.
Görcsbe rándult attól, hogy elképzelte, hogy mi mindent mulasztott el.
Olyannak látta az életét, mint a kisfiú a szilveszteri petárdát, amit hónapokon keresztül őrizgetett, hogy akkor azon a különleges estén fellőhesse az égre. Megannyiszor elképzelte, ahogy sivítva, aranyszín csíkot húzva maga mögött a magasba tör, hogy odafönt csodálatos színekben felrobbanva beragyoghassa az egész világot, azt a nagy és különleges napot és vele együtt az ő szívét is. Megannyiszor elképzelte, de amikor tényleg meggyújtotta megijedt, futásnak eredt és futtában elesett.
Hasra.
A petárda elrobbant és mire ő odafordult már csak a kihunyó szikrákat látta.
Elmulasztotta.
Mike nem a legjobb, hanem valójában az egyetlen barátja volt.
"A ""Kíméletlen"" első áldozata." Chris találónak vélte a megfogalmazást.
Kinyírtad te tetű. -villant az agyába holott értette, hogy közvetlenül nem ő tehetett a balesetről. Mindegy is volt végtére, hogy közvetlenül, vagy közvetve, de Mike meghalt, ő pedig itt van. Hirtelen nem is tudta melyiket sajnál jobban. Talán még most sem értette teljesen, csak az volt világos, hogy valami jóvátehetetlen történt, valami, ami kettétört mindent. Bármi is jutott az eszébe, ami érték volt a számára úgy tűnt elveszítette, vagy tönkretette.
Az Isten szerelmére, hogyan történhetett? -tört elő benne és a torkában lassan megint kezdett, fölfelé kúszni egy gombóc, amely az elmúlt hetek mélységes önsajnálatában, már-már állandóan szorította.
Miért? -kérdezte magától folyton és képtelenül rá, hogy ellenálljon a rátörő félelemnek és bűntudatnak, egyszerűen átadta magát a kétségbeesésnek. Hetek óta élt így, magába fordulva, csak alig-alig kommunikálva a környezetével.
Chaty volt az egyetlen, akivel időnként váltott néhány szót, pontosabban, akinek meg is hallotta a szavait.
Kedves teremtés. -gondolta Chris néha.- Csak kár, hogy nem barátkozik nyomorékokkal.
Igen. -mondta egy hang a fejében.- Ez vagy te! Egy nyomorék.
Nem! Nem!! NEM!!! - tiltakozott még eleinte.
Nem vagyok nyomorék! - de valójában már elkezdett barátkozni a tolószék gondolatával.
Gratulálok.
Chris kezében tovább dőlt a pohár.
A doki sem tud igazán segíteni. Jó fej, de attól még fújhatom.
Chris szeretett volna meggyógyulni, felülkerekedni a bánatán, de igazából nem engedélyezte magának, hogy megtörténjen. Valahol mélyen tudat alatt úgy érezte, meg sem érdemli, hogy minden jóra forduljon.
A pohár még billent egy kicsit és azzal ki is ömlött. Ekkor lépett be Carrick.
-Le fogod önteni magad.- közölte.
-A francba! - kapta vissza a poharat Mills, kilöttyintve a maradék vizet is.
-Nem vagy valami jó formában.- vette és nyújtott feléje az orvos egy törölközőt.
-Nem.- értett egyet Chris és elkezdte felitatni a vizet a lepedőről. A doki figyelmesen szemlélte a tevékenységét. Kedvelte Christiant, habár nem volt könnyű dolga vele. Az eszmélésének második hetében szinte magától megmozdultak a láb fő izmai, ami önmagában óriási reményekre adhatott volna okot, de Mills személyes reakciója egyenlő volt a semmivel.
Mills teljesen elhagyta magát.
Carrick egy pszichológussal rendszeresen konzultálva mindent elkövetett, hogy életre bírja a versenyzőt, de a depresszió erősebbnek bizonyult, mint gondolták. Közel négy hete semmi változás, azt leszámítva, hogy a végén ő maga is megnézette magát a dilidoktorral.
Mostanra elege lett.
-Miért nem szeded össze magad?- hangzott a kérdés keményen, de minden düh nélkül. -Figyelj. Én igazán szeretnék segíteni, de nélküled nem fog menni.
Chris félbehagyta a szárítkozást és a férfi felé fordult. Alig hitt a fülének.
-Én akár tótágast is állhatok, ha te a füled botját sem mozgatod, és én elhiszem, hogy az utóbbi időben több jutott neked a rosszból. Ezt nem cáfolom, de azt, hogy mit kezdesz a helyzettel, azt akkor is te döntöd el.
Chris, mint ahogy szokásává vált az elmúlt hetekben, megint csak nézett.
-Te döntöd el, hogy végre harcolni kezdesz-e vagy sem.- emelte föl a hangját a doki.
-Értsd meg, hogy te döntesz, és én nem szeretném, ha tolószékhez kötve élnéd a hátralévő életed.
-Hidd el, én sem.
-Akkor meg tegyél félre minden mást, és csak azzal törődj, hogy minél hamarabb járkálhass!- hangzott egy főorvostól nem várt indulattal, aztán egy pillanatra csend lett. Carrick visszanyerte a nyugalmát, majd egy árnyalatnyit zavarba jött. Valamit még mondani akart. Láthatóan nem tudta, hogyan is fogalmazzon, aztán a lehető legegyszerűbb megoldást választotta.
-Szedd össze magad, annál is inkább, mert ha te nem, akkor ki fog engem megtanítani motorozni?- mondta és ismét Christian sápadt, beesett arcára emelte tekintetét.
-Motorozni?- kérdezte Chris, miután megemésztette a hallottakat.
A doki elvigyorogta magát.
-Vettem egy Kawasakit.- jelentette ki büszkén.
Chris el volt képedve. A fejét csóválta, de a szája akarva akaratlanul mosolyra görbült. Az elsőre mióta magához tért.
-Milyet?- kérdezte.
Greg megmondta a típusát.
Christian elismerően bólintott.
-Jó kis motor.
-Úgy gondolod?
-Jól választottál.- Christian szeme nevetett, majd a csend néhány másodpercét Carrick komollyá vált hangja törte meg.
-Ha igyekszel, két hónap múlva kipróbálhatjuk.
Chrisnek nehezére esett komolyan venni az orvos szavait. Maga elé meredt, a még mindig vizes takaróra, aztán fölemelve a fejét csak annyit mondott:
-Igyekezni fogok.


-20-


A városban Sthevenson volt a legnagyobb ficsúrok egyike. Makulátlan külsejű, a harmincas évei vége felé közeledő férfi volt, akinek az életét szinte béklyóba zárta a gyengébb nem iránti vonzalma. Hódításait hódítások követték és nem kevés pénze bánta eddig is, hogy ne kerüljön a botránylapok címoldalára.
-Téged egyszer egy nő fog a sírba vinni.- figyelmeztette Greg még régebben.
-Soha szebb halálom ne legyen.- válaszolta akkor és ujjával végigsimított mindig gondosan ápolt bajuszán, miközben szája összetéveszthetetlen, a másoknál többet tudó ember mosolyára húzódott.
Mit lehetett erre mondani?
Sthevenson imádta a nőket és ettől az apró gyarlóságától, no meg a maffiához fűződő kapcsolatától eltekintve az ismerősei, egy nagyon közvetlen, mindig mosolygó barátot, de leginkább egy minden hájjal megkent ügyvédet tisztelhettek benne.
-Parancsoljon Uram, ott a sarokban.- vezette őt a felszolgáló a helyiség túlsó végébe, ahol két férfi már várta.
-Szevasz Greg! Ezer éve nem láttalak.- nyújtotta barátja felé a kezét.
-Hogy vagy te nőcsábász?
-Soha rosszabbul. Hello Jerry!
-Szevasz.- ráztak kezet ők is, és mindnyájan leültek.
Két pincér azonnal mellettük termett és étlapot adott az igen tisztelt vendégeknek, akik Greg kivételével szertartásosan el is mélyedtek benne. Sthevenson ínyenc lévén egy különleges tengeri halételt s hozzá könnyű fehérbort választott. Jerry nem tudott dönteni, hát követte a példáját. Greg egyszerűen a pincérre bízta, gondolatai nem tudtak elszakadni az üzlettől.
Az ügyvéd, miután úgy negyed órát társalogtak mindenféle semleges témáról, nekiszegezte a kérdést.
-Halljuk fiúk, mi a probléma?- látszott rajta, ha tud, tényleg kész segíteni.
-A tanácsodra van szükségem.- közölte Greg.
Sthevenson bólintott.
-Don Zaluchiról van szó. Szeretném hallani róla a véleményedet.- közölte Pelsen, mire az ügyvéd arca kissé megfeszült. A változás alig volt észrevehető, de Greg tudta, hogy barátja nem számított ilyen kényes témára és most nehezére esik palástolni meglepettségét. Futó pillantást vetett a pincérek felé nem közelednek-e már az italokkal. Nem látta őket. Előrébb csúszva a székén az asztalra könyökölt.
-Don Zaluchi?- kérdezte halkan. Most Gregen volt a sor, hogy bólintson.
-Miért érdekel téged a Don?
-Üzleti ügy.
Sthevenson újra hátradőlt a székében. Megérkezett a bor. Protokollszerűen bemutatták a palackot, kóstolóbort töltöttek, melyet a fővendég természetesen megfelelőnek talált. Megtöltötték a poharakat, majd amikor az italos pincér távozott az ügyvéd ismét a barátjához fordult.
-Ha lennél olyan szíves valamivel részletesebben kifejteni.
Greg elgondolkozott, majd igen óvatosan kezdte.
-Bármennyire is csalóka a helyzet a vállalatom problémákkal küszködik. Elég súlyos problémákkal.
-Ne kábíts Pelsen. Nem lehetsz akkora bajban, ha azt a palotát megvetted.
-Pedig nem kábít.- szólt közbe Jerry. -Egy kicsit elbíztuk magunkat. Lemaradtunk az olajüzletről. Most akadt ugyan egy lehetőség, de ahhoz pénz kell. Tengernyi pénz és a teherhajóink nem hoznak eleget egy ekkora beruházáshoz.- vázolta röviden a helyzetet. Az ügyvéd szélesen elvigyorodott.
-Ha jól értem, tankhajókat kell vásárolnod.
-Legalább hármat.
-És nincs pénz?
-Még egyre sem.
Sthevenson még jobban elhúzta a száját.
-Nem tudom hol itt a probléma?- mondta büszkén arra, hogy máris tudja a megoldást. -Ugye bár minden hajód biztosítva van?
-A legfelső kategóriában.
-Nagyszerű! Süllyessz el néhányat!- hangzottak szavai a legnagyobb természetességgel.
Greg azonnal csóválni kezdte a fejét, de szólni már nem volt ideje. Felszolgálták az imént megrendelt ételeket. A pincérek fürge mozdulatokkal az asztalra helyezték a még lefedett tányérokat, majd amikor minden a helyére került színpadiasan leemelték a tálfedőket és távoztak.
-Nem jó. Már én is gondoltam rá. Túl kockázatos, a hajóim mind kitűnő állapotban vannak. Nem süllyedhetnek el csak úgy.
-Ugyan Greg. Ez csak szervezés kérdése. Ez nem okozhat neked gondot.
-De igen. Nem kell, hogy én magam lebukjak, elég, ha a biztosító nem fizet és nekem végem.- magyarázta elutasítóan. -Arról nem is beszélve, hogy azokra a hajókra még szükségem van.
Az utóbbi érv nyilvánvalóan versenyképtelenné tette az elképzeléseit a biztosítási tranzakcióról. Az ügyvéd egy pillanatra elgondolkozott, aztán mintha megfeledkezett volna az iménti beszélgetésről, hozzálátott a halhoz. Szalvétáját gondosan az ölébe terítette, kezébe vette a halevőeszközöket és minden egyes falatját az ételnek megcitromozva és egy különleges szószba mártva fogyasztani kezdett. Greg és társa egy darabig csak figyelték kifinomult mozdulatait, aztán maguk is hozzáláttak.
-És az áru?- kérdezte Sthevenson két falat között. Gregnek előbb le kellett nyelnie, ami a szájában volt.
-A hajónak akkor is el kell süllyednie.- válaszolt helyette Jerry.
-Maradjunk annyiban, hogy a hajók nem süllyednek el.
Az ügyvéd megadólag felemelte a kezét, majd újra a halnak szentelte a figyelmét.
-Ami a Dont illeti, egy olyan ajánlatot kaptam tőle, ami valóban kihúzna a bajból.
-Tőlem pedig azt szeretnéd megtudni, hogy mire számíthatsz az ő részéről. Igaz?- az iménti haldarabról a bajszára került mártás kis cseppecskéje beszéd közben enyhén megrezdült.
-Pontosan erről van szó.
Sthevenson kezével végigsimított a bajuszán és ezzel letörölte a mártást. Most a bor következett. Belekortyolt, ízlelgette egy darabig, végül lenyelte. Pompás.- gondolta, és csak, amikor a pohár visszakerült az asztalra, szólalt meg újra.
-Don Zaluchi talpig becsületes ember, már amennyire az nála lehetséges, de ha valamit megígér akkor az úgy is van...- mondta kertelés nélkül. -...de a fiával Giovannival már nem egészen ez a helyzet. Elég rossz a híre. Sok gondot okozott már az apjának. Tőle óvnálak.
-Mennyire van beleszólása az üzletbe?
-Részt vesz benne, de az apját tiszteli. Meghajlik az akarata előtt, legalábbis eddig így tette...- az ügyvéd arcán átvonult a gondterheltség egy felhője. -...csakhogy...- vigyorodott el futólag. -...a Don már nem a legfiatalabb. Ha meghal, a dolgok másként alakulhatnak, mint ahogy most talán indulnak.- vélte, majd elgondolkozva még hozzátette. -Nem tudhatom, hogy a Don milyen ajánlatot tett neked, de a fia egy vadállat. Maradj távol tőle.
Greg csak ült és nézte az ügyvédet. A hátralevő időben már nem sokat beszéltek üzletről.


-21-


Néhány idő előtt elszáradt és lehullott falevél meg-megzizzent a talpuk alatt. Az ősz nemsokára rozsdás vörösbe borítja a park fáit, hűvösebbre fogja, és csenddel hinti be az ember világát. A nyár elköszönőben volt. Most még ugyan meleg, de talán utolsó ilyen sugaraival intett búcsút és vitte magával Christian életének néhány nehéz hónapját.
A férfi, Chatyvel a karján lépegetett, már-már sétált a kórház kertjében. Ugyan még erősen figyelt minden mozdulatára, de senki meg nem mondhatta volna, hogy ez a férfi néhány hónappal azelőtt még szinte reménytelenül tolószékhez volt kötözve. Úgy tűnt maradéktalanul meggyógyul, mégis zavart volt. A derűbe mellyel helyzetét szemlélte titkon egyre gyakrabban fúrta be magát egyfajta sunyi, testetlen félelem. A lassan felépített Minden rendben van. -gondolkodást megint egyre gyakrabban váltották fel a -Semmi sincs rendben.- diverziós csapatai.
Jó volt Chatyvel sétálni, meghittnek érezte. Ismerte már ugyanúgy, mint a kórházat. Belakta magát és ennek örült. A benti lét egy biztos pontnak tűnt az új életében, sajnos az egyetlennek.
-Sétálgatunk, sétálgatunk?- hallották egyszercsak maguk mögül Carrick vidám hangját. -Nagyon helyes.- Az orvos széles mosollyal az arcán közeledett feléjük.
-Nemsokára, még rohangálni fogsz nekem.- tréfálkozott, amikor beérte őket.
-Mi az, hogy nemsokára?- kérdezte Chris Tettetett felháborodással. -Figyelj!- mondta, elengedte a nővérkét és startállásba helyezkedett, mint egy hosszútávfutó. Elvigyorogta magát és futni kezdett. Lassan, kicsit koordinálatlanul, kicsit esetlenül, de futott.
Carrick, aki először látta Chris mutatványát, enyhén tátott szájjal figyelt. Chris elkocogott az első fáig, megkerülte és ugyanúgy megtette a távot vissza is.
-Mondja nővér. A beteget gyakran fogja el ilyen roham?
Chaty hirtelen nem tudta eldönteni az orvos komolyan beszél-e vagy csak tréfál. Zavartan elmosolyodott, aztán mégis válaszolt.
-Nem, de mióta a főorvos úr megengedte neki, hogy használja a kondicionáló termet...- kezdte, de mielőtt befejezhette volna Chris akkorát csípett a fenekébe, hogy felkiáltott.
Carrick szeme elkerekedett, nem értette mi történt.
-Disznó!- pördült a lány ingerülten a fiú felé. -Azért is elmondom.
Chrisnek fülig ért a szája.
-Elnézést uram, de amióta lejár oda aggódom érte.
-Ne is figyelj rá. Össze-vissza fecseg szegény.- vágott Chris a nővérke szavába. Carrick őszinte érdeklődéssel figyelte őket.
-Doktor úr, aligha tesz neki jót, hogy ilyen hirtelen túlterheli magát.
-Túlterheli?
-Marhaság.- mosolygott a férfi.
-Mázsás súlyokat emelget.
-Mázsás súlyokat?- fordult a doki Christian felé, aki felismerve, hogy vesztésre áll, igyekezett láthatatlanná válni. Halkan fütyörészve az eget fürkészte, mégis felfedezték.
-Tessék?- kérdezte ártatlanul, mint aki csak most kapcsolódna be a beszélgetésbe, aztán vigyorogva hozzátette: -Nem ártana, ha kibővítenéd a termet, mert lassan kezdem kinőni.-
Carrick csak nézett, aztán megköszönte a nővérke segítségét és vállon fogta a "betegét". -Van egy perced?- invitálta csevegésre.
-Hát persze.- mosolygott Chris, majd még visszafordulva odaszólt Chatynek. -Erről még beszélünk.
-Kérdezhetek valamit?- kezdte a doki óvatosan.
-Kérdezz csak nyugodtan.
-Hogy érzed magad?
-Nagyszerűen.
-Igen?
-Igen.
Carrick mintha elgondolkozott volna.
-Szóval, én eddig is gyanítottam, de most már biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meg fogsz gyógyulni.
-Tényleg?
-Tényleg, és ha engem kérdezel, inkább előbb, mint utóbb.
-Te vagy az orvos.
-Nemsokára motorozhatunk.
Chris komolyra váltott.
-Mikor?
Carrick habozott.
-Úgy egy hét múlva...- mondta és hallgatott egy baráti, bíztató pillanatot. -...amikor haza mehetsz.
A beálló csendben csak Christian gondolatai beszéltek.
Haza? -ismételte meg magában tűnődve.
Nem volt biztos benne, hogy örül.
Nem volt biztos benne, hogy van-e egyáltalán még hova haza menni.


-22-


Hűvösre fordult az idő.
A nyár immár javában költözött. Összecsomagolta a javait, szépen gondosan dobozba tette a kincseit, és az emberek, habár néhány hétig még figyelték azokat, a dobozokból is ki- kicsenték, akárhogy is igyekeztek, ugyanúgy, mint tavaly és egy évvel azelőtt is, úgy öntelt harcukat ezúttal is elveszítették.
A nyár ment és senki sem marasztalhatta.
A Pelsen-birtokon elsőnek az esték drága melegét, búcsúzták el, úgyhogy Gregnek most különösen jólesett az idén először begyújtott kandalló előtt ücsörögni. Elnyújtózni a hintaszékben, és nem gondolni semmire, csak a lángokat figyelni, amint halkan pattogva körülnyaldossák a frissen közéjük dobott fahasábokat.
Greg sokkal inkább csak megérezte, hogy rajta kívül van még valaki a szobában. Oldalra fordította a fejét és a lobogó tűz sárgás vörös fényében Kayt pillantotta meg. A nő alig néhány lépésre állt tőle, hálóingben, hosszú vörös haja a vállára omolva. Úgy tűnt már egy jó ideje figyeli a férjét.
Greg huszonöt évi házasság után szebbnek látta az asszonyt, mint valaha. Ahogy a nő közelebb lépett, az ajkán egy lágy mosoly terült szét.
Mint a hosszú évek során már annyiszor a nehéz időkben, tisztelve a férje magányát, most is csak Jó éjszakát kívánni jött. Pontosan tudta, hogy megvan az ideje annak is, hogy az urával legyen és megosztva vele gondjait, segítsen, de ugyanúgy, mint például most, megvolt az ideje a csendnek is.
-Olyan álmos vagyok.- térdelt Greg mellé a szőnyegre. -Megyek és lefekszem.- csókolta meg a férfit.
-Menj csak kicsim.
Kay ugyanolyan hangtalanul tűnt el, mint ahogy megjelent.
Greg ismét hátradőlve behunyta a szemét. Akaratlanul is az üzlet jutott az eszébe.
Sokat töprengett mostanában.
A két héttel ezelőtti szállítmányra gondolt. A Don maga mutatta meg kirakodás után. Soha életében addig nem látott még annyi aranyat. Elmosolyodott, amikor felidézte magában az öreg csirkefogót, aki büszkeségtől csillogó szemekkel magyarázta, mennyit is ér az a néhány láda. Greg valójában csodálkozott Zaluchi nyíltságán, amivel kitüntette őt és habár az öreg egy modoros, de alapjában véve "jó" embernek bizonyult, már amennyire ez lehetséges egy olyasvalakinél, mint ő, Greg mégis szerette volna, ha inkább kevesebbet tud, mint többet.
-Legyen nyugodt. Még nincs benne olyan mélyen.- mondta a Don, de Greg tisztában volt vele, hogy pont elég mélyen benne van ahhoz, hogy még gondjai is lehessenek.
Úr Isten! Mennyit ülnék, ha egyszer elkapnának! -gondolta most, de persze e mellett azzal is tisztában volt, hogy sohasem fogják elkapni. Totálisan lefedezte magát. Az akciókról legfeljebb két ember tudott, akiknek viszont közvetlen kapcsolata sohasem volt vele. Az óriási hasznot figyelembe véve a kockázat minimálisnak tűnt.
Hála a Don kapcsolatainak, a szenátus mégis megszavazta a támogatást, pontosan úgy, ahogy az öreg ígérte.
A dolgok a helyükre billentek. Két hét múlva vízre bocsátja az első tankhajóját. Fél éven belül az új flottája ott fog horgonyozni a kuvaiti öbölben.
Újra elmosolyodott.
A Don ajánlata jutott az eszébe. Úgy egy hónappal ezelőtt Zaluchi meghívta őket vacsorára. A Lasagne egyszerűen kiváló volt és miután mindannyian jóllaktak egy üveg Chianti vörös mellett, elbeszélgettek. A jó bor megoldotta a nyelvüket és Greg elvétve említést tett üzleti gondjairól. Zaluchi mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, maga is felajánlott egy jelentősebb összeget. Alig lehetett visszautasítani. A Don közölte, hogy ha bármiben a segítségére lehet, úgy bátran forduljon hozzá. Egy barát kérését még sohasem utasította vissza. Greg biztosította az öreg Zaluchit, amennyiben tényleg bajban lesz, jönni fog. A Don csendben mosolyogva csak bólintott.
Greg végtére is nem bánta meg, hogy elvállalta a munkát. Megóvta vállalatát a csődtől. Nem kell sok idő hozzá, és újra teljesen egyenesben lesznek. Amúgy sem volt más választása. Vagy a csempészés, vagy az adósok börtöne. Gondoskodnia kellett Kayről is és Sarahról is.
Greg az órájára nézett. Augusztus 28.-a volt.
Sarahnak holnap indul a gépe. -gondolta és jóleső meleg járta át a szívét.
Hazajön végre.
Greg Pelsen nagyon szerette őt.
Sarah volt a szeme fénye.


-23-


A hangosbemondó kellemes női hangja másodszor figyelmeztetett, hogy a Chicago-i gép tíz perc múlva indult. A nyüzsgés hatalmas volt, mint általában a nagy reptereken. Ezrek meg ezrek fordultak itt meg naponta. A legkülönbözőbb figurák. Néhány gyanúsan ragacsos hajú hippitől kezdve a hétköznapi túristacsaládon át az elegáns, az eső ellenére is napszemüveget viselő üzletemberig mindenféle alak.
Ebben az utazó tömegben senkinek sem tűnt fel a kis csoport, amely néhány csomag mellett ácsorgott a váróban. A hangosbemondó udvariasan megismételte, hogy a 928-as Chicagó-i gép utasai haladéktalanul fáradjanak a 3-as átjáróhoz.
Sarah egy pillanatig nem tudta, hogy mitévő legyen. A hármasnál már csak alig állt néhány ember. Le fogja késni a gépét. Felvéve jókora táskáját, úgy döntött nem vár tovább.
-Mennem kell.- mondta barátainak, s hangján minden szentimentalizmus nélkül érződött, hogy nem könnyű elindulnia.
A társaság, mely elkísérte, csupa olyan emberből állt, akiket két hónappal ezelőtt még csak nem is ismert. Csupa olyan emberből, akik az elmúlt időszakban barátjukként bántak vele, nem engedték, hogy szállodában lakjon, hanem ragaszkodtak hozzá, hogy ők maguk, személyesen lássák vendégül. Emberek, akik csak annyit tudtak róla, hogy ő is egy közülük, egy az ő fajtájukból: Ember, akit azért, amit tett legfeljebb tiszteltek, de akit azért, aki volt önmagukként szerettek. Megvesztegethetetlen jóindulat vette körül ezekben a hónapokban és ő megtanulta élete talán legnagyobb leckéjét.
Egy olyan utat látott, amely talán a legkiválóbb út mindegyik között, azt az utat, melyen az ember a másikat önmagánál többre tartva, tiszteli és szereti.
A lány, aki ott állt közvetlenül mellette mélyen a szemébe nézett, és hogy könnyebb legyen a búcsú mosolyogni próbált. Hófehér fogai szinte világítottak tűzvörös ajkai között. Odahajolt Sarah-hoz és vigyázva nehogy összerúzsozza, búcsúzóul megpuszilta. Látszott rajta, hogy az elmúlt másfél hónapban nagyon megkedvelte.
Olyan emberektől Sarahnak is nehéz volt búcsúzni, akik midig csak a legjobbjukat igyekeztek adni, és amit adtak, anélkül adták, hogy bármit is kértek volna cserébe.
Sarah a többiek felé fordult. Arcán halvány mosollyal sorra megölelte őket.
-Vigyázz magadra!
-Jó utat.
-Aztán okos légy.- mondták és ő csak mosolygott. -Ha bármikor segítség kell, csak szólj.- mondta egy alacsony, vékony fiú, a szegény ember szabadságával és azzal a magabiztossággal, amivel csakis egy király beszélhetett. Sarah pontosan tudta, hogy, habár a férfi szinte nincstelen volt, nagyon is komolyan mondta, amit mondott. Sarah hálásan biccentett, mire ez a kis óriás csak állt, minden képmutatás nélkül, a tekintélyes ember nyugalmával és mosolygott. -Mindent köszönök nektek.- mondta és fölemelve bőröndjét indulni készült. A kis társaság egy arcként elmosolyodott.
-Isten áldjon, Sarah Pelsen!
-Sziasztok.
Öt perccel később Sarah már a Boing fedélzetén ült.
"Kérjük, csatolják be az öveiket. A felszállás ideje alatt tartózkodjanak a dohányzástól." A turbinák felvisítottak és a gép lassan elindult a kifutópólya felé, hogy aztán utasaival felemelkedve maga mögött hagyja Európát.
A lányt, aki az egyre inkább térképpé váló tájat figyelte egy furcsa, szavakkal kifejezhetetlen érzés fogta el. Valami, ami megfoghatatlanul lebegett bánat és öröm közt. Egy érzés, amely néhány percre birtokba vette egész lényét.
Az otthona jutott eszébe, a békéje és nyugalma, a szülei. Honvágyat érzett.
Chicagóra gondolt a városra, amelyben született. A múltjára, a jövőjére. Vége a hosszú, éveken át tartó "útkeresésnek".
Az élettel szembeni elvárásai az utóbbi időben gyökeresen megváltoztak.
Megkomolyodott, felnőtté vált.


-24-


Christian mielőtt benyitott volna, röviden kopogott a nővérszoba ajtaján.
-Szabad.- mondta Chaty, de addigra a férfi már bent volt.
-És ha éppen öltöztem volna?- kérdezte a lány rosszallóan.
-Akkora szerencsém úgy sincs.- mosolygott Chris. A lány megbocsátóan felé fordult. Egy kissé sápadt, de láthatóan egészséges embert látott.
-Mikor indulsz?
-Most.
Egy pillanatnyi csönd, mintha csak valami másra számítottak volna.
-Hát...- kezdte a lány, némileg habozva és mosolyra húzta a száját. -...akkor: minden jót neked.- hallatszott és Chris nem tudta eldönteni Cathy sajnálja-e hogy elmegy, vagy inkább örül, hogy végre meggyógyult.
-Neked is.- viszonozta a jókívánságot és még mondott volna valamit, de aztán meggondolta magát. Egy pillanatra úgy érezte, hogy oda kellett volna lépnie a lányhoz és átölelnie, de csak állt és az arcát figyelte. Halványzöld, rá barátságosan tekintő szemeket látott. Szemeket, melyektől az elmúlt hónapokban vigaszt és bátorítást kapott.
Megszokta már a kórházat. Biztonságban érezte magát itt, és habár soha senki nem látogatta meg, mégsem volt egyedül.
Nem volt benne biztos, hogy menni akar. Fogalma sem volt róla mi várja odakint.
-Még egyszer kösz, hogy elhoztad a gönceimet.- mondta végül és ezúttal ő volt az, aki egy kissé habozott.
-Ez csak természetes.- lépett közelebb Chaty és megölelve arcon csókolta Christiant.
-Talán, még látjuk egymást.- mondta halkan.
-Talán.
Christian az ajtóból még utoljára visszafordult, még egyszer egymásra mosolyogtak és azzal elment.
Soha többet nem találkoztak.


Carrick már várta az irodájában.
-Meg sem ismerlek utcai ruhában.- mondta nevetve, amikor meglátta. A doki természetes volt, mint mindig. A formalitások mindössze abból álltak, hogy Chrisnek alá kellett írnia néhány előkészített nyomtatványt. Semmi hűhó, még a várt hegyi beszéd is elmaradt. Carrick fiókjából előkerült egy jókora boríték.
-Ezennel szabad vagy.- mondta, és ünnepélyesen átadta a zárójelentést.
Mindketten mosolyogtak.
-Na, hogy érzed magad?
-A fene tudja.- vonta meg a vállát Chris.
-Légy nyugodt, élvezni fogod.
Mills enyhén kételkedve forgatta a papírt. Carrick az órájára nézett.
-Mennem kell.
Chris bólintott és felállt. Látszott, hogy a dokinak hirtelen sürgős lett, a papírjai közt kezdett keresgélni. Biztosan műtétje lesz.
-Hát... akkor. Minden jót.- nyújtotta a kezét Chris. Carrick épp megtalálta a keresett iratot. Futva felpillantott belőle és elfogadta a feléje nyújtott kezet.
-Minden jót.- mondta mosolyogva. A pillanat, amíg egymás szemébe néztek kellett volna, hogy üzenjen valamit, de nem üzent. Mindössze várt. Megmerevedve figyelte a két férfit, ahogy megpróbálnak kivenni valamit onnan, ahova legfeljebb betenni lehetett volna. Carrick gondolatai a műtétjéhez húzták, úgyhogy ismét a leletnek szentelve figyelmét egyszerűen kikísérte a betegét.
-Vigyázz magadra.
-Fogok.
-Viszlát.- mondta az orvos újra.
-Viszlát.- és ezzel elköszöntek.
Chris, miután becsukódott mögötte az ajtó, még álldogált egy darabig. Egy tovasiető nővér futólag rámosolygott és eltűnt az egyik szobában.
Ő meg csak állt, a táskája ott lógott a vállán, farmer, póló és bőrkabát volt rajta. Az ajtó becsukódott mögötte. "Mehetsz!" mondta, csak azt nem, hogy hova.
Chris kezdte hülyén érezni magát ott a folyosón, hát lassú léptekkel elindult kifelé. A lépcsőhöz érve balra kanyarodott. Minden szürke volt, amíg a nap elől félre nem siklott egy felhő, és a fény vakítóan be nem ragyogta a lépcsőházat.
Ajtó nyílt valahol mögötte.
-Chris!- hallotta Carrick kiáltását egy pillanattal később. Ő megállt és megfordult.
Az orvos futva érte utol.
-Holnapután elutazom a családdal egy hónapra legfeljebb kettőre..- kezdte az orvos. -...de ha megjöttünk ünneplünk. Már beszéltem a nejemmel szívesen látnánk nálunk. Persze, csak ha van kedved. Meg aztán ideje lenne, ha már motoroznánk is egyet.
-Két hónapra?
-Egy hajóút. Évek óta nem voltunk sehol.
-Klassz.- vélte Chris. -Már úgy értem a hajóút.
-Az. Na mit szólsz az ünnepléshez?
-Örülni fogok neki.- hangzott, és mert még mondott volna valami odaillőt, hozzátette: -Komolyan.
Odakintről ragyogott a világosság.
-Mindent köszönök.
Carrick egy mosollyal tudomásul vette a köszönetet és előrelépve röviden megölelte barátját.
-Ha bármi lenne, csak hívjál. A titkárnőmtől megkapod a számot.

Néhány perccel később Christian Mills kilépett az intézet kapuján. Kilépett és megállt. A táskájában ott lapult a zárójelentés, benne szép, szabatos megfogalmazásban: GYÓGYULT.
A kora szeptemberi nap kellemes meleget árasztva birkózott az észak felől érkező hűvös szelekkel. Még csupa erő győzött, és amíg győzött, még onthatta melegét a fák koronáira. A kristálytiszta levegőben sugarai szinte szikrákat szórtak. Christian erősen hunyorgott. Ha nála van, szívesen felvette volna a napszemüvegét, de így, csak vállára vetve táskáját lassan megindult lefelé a lépcsőn. Az utcán ismét megállt.
Felnézett az égre. Már-már valószínűtlenül kéknek látta. Csodálatosan kéknek.
Vajon tolószékből is ilyennek látnád? -tette fel magának a kérdést.
Ahogy ott állt a járdán egy fuvallat kellemesen, hűvösen végigsimított rajta.
Körülpillantott. Elnézett jobbra, majd balra. Látta a csupa üveg épületeket, a toronyházak szédítő magasságát, a forgalmat és a nyüzsgést. A túloldalon a teret, rajta a szökőkutat.
Látta az embereket is. Egy öreg nénikét, aki egy padon üldögélve a galambokat etette, egy fiatal párt, amely szerelmesen, meghitten sétált, egy tovasiető aktatáskás úriembert.
Csak állt némán és szívét elöntötte egyfajta boldogság, egyfajta öröm, amit a magányos ember érez, amikor társaságot álmodik magának, és ébredés után úgy véli mindaz, amit elképzelt valóra válhat.
Látta a világot és egyszerűen örült, hogy láthatja.
Mélyet szívott a most annyira frissnek tetsző levegőből és szép lassan komótosan elindult.
Elindult haza.

Furcsa volt annyi idő után újra egyedül, minden támasz nélkül közlekedni. Közel egy órát sétált. Nem lakott messze a kórháztól, így hát lassan ráérősen tette meg az utat. Mindent jól megnézett magának, mindent megízlelgetett, nem sietett. Egyáltalán nem sietett és mégis, egyszercsak ott állt a toronyház előtt. Mintha erőt gyűjtene nézett fel az épületre. Az egyik lakás odafönt az övé volt.
Két évvel ezelőtt vásárolta, még mielőtt megismerte volna Sintiat. Annak ellenére, hogy amikor Chicagoban tartózkodott legtöbbször ezt a lakást használta, most egyszerre tűnt ismerősnek és egyben olyan idegennek minden.
Az épület előtt luxusautók parkoltak. Jómódú emberek környéke. Maga a toronyház modern, elegáns, sőt fényűző. Körömszakadtáig igyekezett megfelelni a vele szemben támasztott magas igényeknek.
Nem volt olcsó dolog itt lakni.
Christian habozott bemenni. Nézelődött még egy darabig, mire rászánta magát.
A portásnak, aki a kapuban állva udvariasan köszöngetett a lakóknak, már messziről szemet szúrt az a kissé borostás, megviselt arcú, imbolygó léptekkel közeledő fiatalember, akivé Christian Millst, az elmúlt hónapok formálták.
-Segíthetek valamiben?- állta el az útját, amikor Chris ráköszönt. "Semmi keresni valód itt!" közölte a tekintete. Chris még sohasem látta ezt a pasast. Biztos valami új ember. -gondolta, a régiek mind ismerték.
-Itt lakom.- válaszolta készségesen. Fel sem tűnt neki, hogy a másik nem köszönt vissza.
-Láthatnám a kártyáját?- hangzott az újabb kérdés, ezúttal viszont valamivel óvatosabban.
A kártyámat? Persze a kártyámat. Miért is ne. -habozott egy pillanatig, majd leengedte a hátára vetett táskát és előhalászta a kis mágneskártyát, amivel igazolni tudta magát, és amely egyben a lakáskulcsa is volt.
A portás elvette, és tüzetesen megnézte.
-Elnézést uram. Parancsol hordárt?- mondta, és miután nem talált a kártyán semmi kifogásolnivalót, nagyon udvarias lett.
-Kösz, de boldogulok magam is.
Tizenegy óra volt és ennek megfelelően a hallban alig lézengett néhány ember. Chris kíváncsian belesett az étterembe, hátha ott van valamelyik régi pincér. Charlyt, a mixert látta egyedül, aki a bárnál épp egy hölggyel társalgott. Chris elkapta a tekintetét és intett neki. Charly egy hosszú pillanatig csak nézte a szeme sarkából, mint amikor az ember az emlékei közt kutat, aztán egy udvarias mosollyal feléje bólintott. Nem ismerte meg őt. Csak néhányszor beszéltek, de azért jólesett volna, ha emlékszik, vagy lehet, hogy ő változott volna meg ennyire. Közel másfél év kórházban átszabja az ember vonásait.
Jó lett volna néhány szót váltani valakivel a régiek közül.
A lifthez érve bedugta a kártyáját a leolvasóba, mire kigyulladt egy zöld lámpácska és a liftajtó kinyílt. Egy cseppet sem csodálkozott az izgalmán, amikor az ötödiken a felvonó ajtaja újra félresiklott, és ő hosszú idő után megint a lakásában találta magát, szemtől szemben az elveszített évekkel, a beteljesületlen álmaival és vágyaival. A kórház zárt világában nem kellett, hogy szembenézzen mindazzal, amit elveszített, nem kellett szembenéznie az úttal, amit elhagyott, aminek a végén valahol ott volt a cél, amit vagy ő, vagy a világ, már nem is tudta, de elébe tűzött. A kórházban nem kellett, de itt most igen.
Sok, most már fájó emlék kötötte ide. Makulátlan rend volt, de mindent halványan por borított. Bizonyára szépen kitakarítottak, amíg az előfizetés tartott. A modern berendezés, amiben a fehér és a szürke dominált, elegáns krómmal kombinálva, azelőtt nagyon tetszett neki. Most ridegnek látta azt, amit azelőtt annyira melegnek tűnt. Más volt a világ, amikor Sintia élete még ott izzott az övében.
Az asztal üveglapján egy boríték hevert.
Nem volt ráírva semmi. Óvatosan kihúzta belőle a lapot, széthajtogatta és azonnal felismerte benne Sintia írását. Valami a szívébe markolt.
Nem. -mondta magában egy furcsa indulattal, és olvasatlanul a szemétbe dobta a levelet.
Nem könnyebbült meg tőle.
Állott volt a levegő. Szórakozottan kinyitotta az ablakokat. Az erkély a szomszédos parkra nézett. Kilépve rá beleszimatolt a levegőbe és egy pillanatra újra érezte az örömöt, ugyanúgy, mint amikor kilépett a kórház kapuján.
Gyönyörű idő volt. Nem bánatra való, sokkal inkább reménynek való. Szeretett volna egyszerre magáénak tudni minden szépet és jót az életben, mindent, hogy nehogy lemaradjon valamiről is. Egyszeriben a csodálatos pillanatokra emlékezett, ritka órákra, amikor béke volt körülötte és mely békében láthatta a világot minden szépségével egyszerűnek és teljesnek. Néhányszor csupán, egész eddigi életében, történt meg vele ez a csoda, amikor a természet körülfogta és nyugalmának szabadító szárnyain felemelte egy másik valóságba, egy valóságba, amelyik igazabbnak látszott minden addiginál, de amelyikben megmaradni azelőtt sohasem tudott.
Hogy legyen ezután?
Új életet kezdhet. Tiszta lappal indíthat mindent, gondolta.
De mit?
Christiannak fogalma sem volt róla, hogy mit kezdjen magával.
Egyet tudott csupán, mégpedig hogy élni akart. Csupa nagybetűvel: ÉLNI, jobban, mint valaha.
Elmegy valahova, gondolta, emberek közé. Ez az. Meglátogatja valamelyik régi barátját, visszatalál a hétköznapi életbe, és akkor majd meglátja merre tovább. Ezután is biztosan lesz valahogy. Biztosan. -csak nem tudta pontosan, hogy hogyan.
Kiment zuhanyozni. Amikor befejezte fürdőköpenybe bújt. A hálószobában a szekrény félig üres volt Sintia holmija nélkül. Kivett egy farmert, fehér pólót, alsóneműt és öltözködni kezdett. A nadrág lötyögött rajta, és amikor a póló következett észrevette rajta a feliratot: "Too fast for you! YAMAHA" A betűk jól mutattak, Chris mégsem volt benne biztos, hogy föl akarja venni. Végül a vállára dobta és kiment borotválkozni. Így úgysem menekülhet a múltja elől.
Öt perccel később már ott ült a telefon előtt és a régi noteszét lapozgatta. Megtalálta a számot, amit keresett. Tárcsázott és várt. A vonal túloldalán a barátja szólalt meg.
-Szevasz. Akár ki is vagy ne hagyd magad félrevezetni. Bármennyire is csal a látszat, nem vagyok itthon. A szigetekre mentem. Nyaralok. Ha meghagyod a számodat, talán visszahívlak.- szünet, sípoló hang és Chris beszélni kezdett.
-Szevasz Phill, itt Christian Mills. Most engedtek ki a kórházból. Jó lenne találkozni... Hát, csak énnyi. A számomat tudod. Hívjál!- és letette. Újra a füzetét kezdte lapozgatni. Rá kellett jönnie, hogy nincs is olyan sok ismerőse, akivel most szívesen felvenné a kapcsolatot, aztán rábukkant egy számra.
-Halló. Itt Christian Mills. William Eastwooddal szeretnék beszélni.- szólt bele Chris a kagylóba. Egy női hang jelentkezett, valószínűleg a titkárnő.
-Egy pillanat uram.- hangzott, majd szünet és a befogott kagylón át beszűrődő beszédfoszlányok. Chris nem értette, de amikor a titkárnő közölte, hogy a főnöke házon kívül tartózkodik, az-az érzése támadt, hogy William letagadtatja magát.
-Köszönöm, majd még hívom.- tette le Chris a kagylót.
Elképzelése sem volt most már, hogy kit hívjon. Nem volt semmi kedve egyedül tölteni az estét. Szeme az asztalra tévedt. A por hártya vékonyan mindent belepett az elegáns gránit hamutartót, asztali öngyújtót éppúgy, mint az asztal füstüveg lapját. Mindent kivéve azt a téglalap alakú foltot, ahol hosszú hónapokig Synthia -a pokolba is- Synthia levele hevert. Egy pillanatra sajnálni kezdte, hogy olvasatlanul kidobta. Legalább maradt volna valami belőle. Mennyivel más volt itt az élet, amikor ő itt volt, mennyivel más. Körülötte minden sugárzott az élettől, vibrált és izzott.
Chris mintha a liftet hallotta volna. Hülyének érezte magát, de az első gondolata az volt, hogy hátha ő az.
-Barom.- állt föl a telefon mellől és megint az ablakhoz lépett. A nap már lefelé ereszkedett. Egy toronyház fölül ontotta még hófehér fényét. Tipikus délután volt, olyan üres délután. Chris megfordult és hirtelen nem tudta, hogy kerülhetett ide. Hogy a bánatba történhetett ez vele, hogyan?
Itt áll egy Chicagói luxuslakás nappalijában és nincs senkije és semmije.
Valami megragadta a lelkét a torkánál fogva és húzni kezdte. Fájt.
Hogy történhetett?! Vajon hol szúrta el? Nem ezt érdemelte.
Hülyének érezte magát. Világ életében tudta, hogy mit akar és most... Tényleg mi van most? Nincs semmi. Minden rendben van. Vissza kell zökkennie a valóságba, újra megtalálni a ritmust.
Valójában minden nyitva áll előttem. -gondolta.- Újra kezdhetek.
-Persze...- buggyant ki belőle. -...de mit?
Mikenak biztos lennének ötletei. -villant az agyába és ugyanabban a pillanatban, mint hentes pallosa a húsba kíméletlenül belévágott az a gondolat, amiről leginkább talán megfeledkezni szeretett volna:
Mike meghalt!
Az iménti jeges vasmarok, most kitépte belőle azt is, ami megmaradt az erejéből. A fájdalom szinte természetfeletti erővel öntötte el. Levegő után is csak alig kapott.
Mike-nak soha többet nem lesznek jó gondolatai. Mike nincs többé.
Kész! Mindennek vége! -lett úrrá rajta hirtelen a "világvége hangulat" és a léleknek ebben, az abszurd túlzásokra is kész, állapotában, belül egy kicsit már megint mosolyognia is kellett.
Miért nem lövöd mindjárt szájba magad! -tanácsolta magának. Mike volt mindig ilyen morbid. Utálta a depressziót.
Talán a sors fintora volt, talán csak véletlen, hogy éppen most jutottak eszébe a szülei. Már régen nem tartotta velük a kapcsolatot, mégis csodálkozott, hogy egyikük sem látogatta meg a kórházban, sőt még jelt sem adtak magukról. Talán nem is tudtak az újabb balesetről.
Távolsági beszélgetés lévén először a központot hívta. Miközben várta a kapcsolást felidéződtek benne az események.
Az apja, egy fiatalon megkeseredett ember, kitagadta, amikor az első nagyobb bukása után újra motorra ült. Christian akkor jelentkezett katonának. Valójában az anyját sajnálta csak. Fájt neki, hogy annyit kellett szenvednie miatta, de a versenyzéssel felhagyni így sem volt képes. Az utóbbi időben ugyan enyhült valamelyest a helyzet, de az apja azóta sem bocsátott meg neki. Valahol a lelke mélyén pontosan tudta, hogy sohasem fogják egymást megérteni. Az apja számára, ő még mindig csak egy engedetlen taknyos kölyök volt. Ahogy azelőtt is, úgy most is egy nyikhajt látott benne, akit a saját kis baromságain kívül nem érdekel semmi.
A telefon kicsöngött. Chris izgatottan várt. A keze, miközben a kagylót markolta, izzadni kezdett.
Fölvették.
-Halló, itt Mills.- hallotta az apja hangját.
Hidegebbnek csengett, mint a jég.
-Szia apa.- szólt bele. -Én vagyok.- nem tudta mit mondhatott volna egyebet.
Egy pillanatnyi néma csend.
-Te vagy?!- hangzott vádlón a kérdés.
-Igen apa. Mi van veletek?
Újabb csend.
Chris egyre zavartabbnak érezte magát.
-Édesanya hogy van?
Csend.
-Ott vagy még apa?
Az öreg Mills nem válaszolt azonnal, de Chris tudta, hogy ott van. Szinte érezte a feszültséget a vonalban.
-Az anyád meghalt, te taknyos.- Christ, mintha szíven ütötték volna. -Infarktust kapott, amikor megtudta, hogy szarrá törted a pofádat.- sziszegte az öreg, aztán hatásszünetet tartott. Chris torkán egyetlen hang sem jött ki. -Remélem most elégedett vagy.- fejezte be az apja, és azzal letette.
Christian aznap este rúgott be először, és az elkövetkező időben már csak ritkán józanodott ki.


-25-


Enrico egyre inkább aggódott az öreg Zaluchi-ért. Feltűnt neki, hogy az utóbbi napokban dugdosni kezdte a zsebkendőit, s így egyik este körülnézett a szobájában. A matrac alatt találta meg őket. Egytől egyig már barnára száradtak a rajtuk lévő vértől.
Nem volt könnyű rászánnia magát, de másnap mégis beszélt vele. Elmondta neki, hogy megtalálta a zsebkendőit és, hogy szeretné, ha mihamarabb megvizsgáltatná magát.
A Don először dührohamot kapott, hogyan is merészelte átkutatni a szobáját. Háborgásának egy heves köhögőgörcs vetett véget. Enrico erősen átfogta a vállát, igyekezett támaszt nyújtani. Zaluchi már-már fuldoklott a szűnni nem akaró köhögéstől. Mire valamelyest megnyugodott egy újabb zsebkendő lett csupa vér.
-Igazad van Enrico. Megvénültem.- mondta az öreg levegő után kapkodva. -Már nem sok időm van hátra.
Délután eljött az orvos. Majd egy órán keresztül vizsgálta. Amikor kijött végre a szobájából félrevonta Enricot.
-A Donnak feltétlenül pihennie kell, különben a tüdeje nem bírja sokáig.- mondta, de a Don mégsem pihent, túl sok volt a dolga ahhoz, hogy pihenhessen.
Enrico életében először félni kezdett, aggódni és nem csak a Don életéért.


-26-


Christian már negyedik napja gyönyörködött a Whisky-Colákon átszűrődő halvány fény bíborszín csillogásában. Már negyedik nap emelgette minden egyes poharát, a bár hátulról megvilágított polcainak fényébe, hogy aztán, amikor végre elszánta magát, mindig ugyanazzal az enyhén viszolygó arckifejezéssel döntse le az egészet a torkán.
-Istenem, de szar.- morogta, miközben a kiürített poharat hanyagul a pultra állította. Ma ez volt az első.
Már legalább hat, ébren töltött órája, hogy nem ivott egy kortyot sem.
Szinte józan volt.
Ilyenkor még érezte az alkohol ízét.
Sohasem állhatta. A gyomra minden egyes kortynál háborgott. Igencsak össze kellett szednie magát, hogy ki ne okádja az egészet.
Igazából meg nem is számított.
Inni muszáj volt, hiszen a mámor elmúltának minden másodpercével visszatért egy-egy kínzó gondolat. Gondolatok melyek a mindent elviselhetőbbé tevő részegségbe kergették. Christian tehát ivott, és hogy egyszerűbb legyen megbirkóznia az amúgy is feltörő hányingerrel, eleinte gyorsan és egyszerre hajtotta le az italt.
-Ugyanezt még egyszer.- mondta halkan a mixernek, majd a helyiség felé fordult.
Az embereket kezdte figyelni, a város egyik legelitebb szórakozóhelyének közönségét. Valamennyi asztal és boksz foglalt volt és már a bárpultnál is alig volt hely. Jól öltözött férfiak jöttek mentek párosan és egyedül. Egy szőke hideg tekintetű pasas elmentében végigmérte. Gondolatai az arcára voltak írva: "Te is vagy valaki?" Kötekedő tekintetét csak akkor vette le Chrisről, amikor előre felé menvén már nehezére esett hátrafelé nézni. Egy ismerősnek szentelte a figyelmét. Fölényes volt, undorítóan fölényes. Chris legszívesebben szájba rúgta volna. Micsoda patkány. -gondolta és maga is meglepődött felindultságán. Ember, nyugi. -csitítgatta magát.- Elsétál előtted egy hülye kis buzeráns, és benned rögtön fölmegy a pumpa?
Kicsit már kótyagos fejét ingatva elmosolyodott.
Ez nem is én vagyok.
Amikor újra felnézett egy ujjnyi vastag arany nyaklánc parádézott át a képen. Tulajdonosa, "szegény" karót nyelhetett és a nyakával is biztos valami baj volt. Furcsán hátraszegte. Mr. Arany kisujján kétszázezer dolláros gyémántgyűrű. Nem lehetett könnyű ilyen ékszert viselni, talán még fájt is. Mr. Arany bizonyára ezért tartotta el a kisujját a pohártól.
Chris visszafordult a pult felé. Az ital már ott várta és mivel az óhajtott, teljes zsibbadás még váratott magára, a felét nyomban le is hajtotta.
Sohasem lesz belőlem jó alkoholista. -gondolta miközben minden erejével igyekezett legyűrni a feltörő hányingerét. Kissé összegörnyedő testtel és egy fancsali képpel várta meg, míg az összefutó nyál és a feltolakodó keserű íz elmúlik.
Letéve poharát önkénytelenül is körülnézett.
A mixer egy cocktail készítésével foglalatoskodott. Megtanult már nem észrevenni mindent. Jobbra mellette két öltönyös úriember lázasan diskurált.
Chrisnek a hangulata jobb lett. A reflexei lelassultak, minden eltompult. A világ kezdett egyre szebbé válni. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy egy burokba került, amin belül minden rendben van. Itt befelé fordulva sem ijesztette meg semmi.
Mosolyognia kellet.
Balra két szék üres volt. A harmadikon egy nő ült keresztbe tett lábakkal. Amint ivott hullámos, vörös haja végigomlott csupasz vállain. Amikor letette a poharát Chrisnek feltűnt, milyen nőies keze van.
Biztos volt benne, hogy a nő tudja, hogy figyelik.
Picit előrehajolt és azzal a tipikus női mozdulattal elkezdte megigazítani a harisnyáját. Gyönyörű lábai voltak. Lassan minden kapkodás nélkül húzta fel a harisnyát egészen föl a combjáig, aztán az ölébe húzva szoknyáját ráérősen megigazította a harisnyakötőjét is. Mire a másik lábával is végzett Chris úgy érezte, hogy megőrül. Olyan mérhetetlen erővel kapta el egy állati, nyers gerjedelem, hogy alig kapott levegőt.
A nő feléje fordult. Éjfekete szemek néztek egy hosszú másodpercig a szemébe. Szinte fájt olyan jó volt beléjük mélyedni. Enyhén elnyíló, buja ajkak és Chris nem bírta tovább. Zavartan a pult felé fordult. A poharával kezdett babrálni. Tuti, hogy kurva. -villant az agyába. Akár meg is vehetné, ha nem lenne úgy betojva, gondolta.
Elképzelte. Elképzelte, amint... Elképzelte amint annyi idő után újra... Az egészben volt valami mocskos, valami, amibe ha belegondolt... örjítően begerjesztette. A vágy olyan erővel tört rá, hogy reszketni kezdett a feszültségtől. -Úr Isten.- nyögte megfeszülve.
A poharáért nyúlt.
Nem is emlékezett rá milyen volt utoljára. Sőt azt sem tudta hirtelen mikor volt utoljára.
Magányosnak érezte magát, pokoli magányosnak. Épphogy csak résnyire megnyitott egy ajtót. Ennyi elég is volt. Egy csipetnyi önsajnálat és a következő pillanatban a negatív érzések tömege zúdult jeges vízként felhevült, lassan feledni kezdő lelkére.
Megint kezdődött.
Chris újra meg újra elcsodálkozott rajta, hogy az önvád milyen elemi erővel tudott rátörni. Mély önsajnálattal kezdődött, bűntudattal folytatódott, félelemmel, aztán a teljes bizonytalanság, akárha a lelke egy forgatókönyv utasításait követné, vakon, nem is tudva, hogy azt maga az ördög írta.
Gondolkodás nélkül ledöntötte az italát.
-Még egyet, Sven.- szólt a csaposnak, aki csak bólintott és azonnal hozzálátott a következő adag elkészítéséhez.
Nem volt menekülés. Nem volt semmi értelme a józan észnek. Valahol az agyának egy elrejtett, távoli zugában ugyan tudta, hogy mi a valóság, vagy legalábbis sejtette. Nem tehetsz róla. Nem vagy felelős a halálukért. -mondta magának ilyenkor és néha el is hitte. Nem vagy felelős! Nem tehetsz róla, hogy...
...szétesett az életed! -adta magának a keserű vigaszt és néha beletörődve, egy kis időre meg is nyugodott
Az alkohollal egész elviselhetővé vált a valóság.
Békességet érzett. Sokszor csak azért, utána gyakran így gondolta, hogy nagyobbat zuhanhasson, amikor legközelebb rátör a lelkiismerete.
Nyugi, nyugi,- súgta csitítgatva egy hang. Nincs semmi baj. Ne vádold magad. Nem tehetsz róla. -, hogy aztán néhány gyanúsan békés perccel később ugyanaz a hang a földbe tapossa. Rettenetes volt.
Te kis patkány. Hát nem szégyelled magad. -kezdődött mindig.- Tönkretetted három ember életét.
-Igen tudom.
Szörnyű érzés volt.
Hogy érzed magad a bőrödben, hogy kinyírtad a legjobb barátodat?!!
-Nem akartam.- nyöszörögte Chris elfacsarodó arccal.
Nem akartad?! Te féreg. Mikenak péppé ment az agya és te csak annyit mondasz, hogy: "Nem akartad."? Kukacok zabálják a barátodat.
Chris megkapta az italát. Azonnal ledöntötte, mire nyomban okádnia kellett. Épphogy vissza tudta tartani.
Chris. Nem akarod meglátogatni a mamádat? Talán megmondhatnád neki, hogy szereted.
Elviselhetetlen volt. Mint, amikor az élve kiszögezett békát boncolni kezdik. Legalább sírni tudott volna, megkönnyebbülni valahogy.
Nem tudott, csak rendelni egy következőt.
Nem volt már hatalma saját maga felett.
Lehetett volna, de nem volt. Átadta magát, teljesen átadta az önsajnálatnak. Nem tudott megbocsátani. Valamiért, Isten és az ördög tudta csak, nem tudott.
A mixer épp hogy az asztalra állította a kész Whisky-Colát, már készíthette is a következőt.
-Nem fél, hogy a fejébe száll az ital?- hallotta Chris egyszercsak maga mellől. Először föl sem fogta, hogy hozzá beszélnek, inkább csak kíváncsiságból fordult a hang irányába. Italával a kezében a vörös tündér állt előtte. A harisnyakötős szépség. Hatalmas fekete szemei barátságosan néztek rá. Chris meglepetésében szólni sem tudott.
-Szabad?- hangzott a kérdés és a nő arcára egy megfoghatatlan lágy mosoly rajzolódott.
-Parancsoljon.- Mills nyelve már nem forgott igazán olajozottan. Részegségének egyre sűrűsödő ködén át, érdeklődve figyelte, amint a hölgy helyet foglal a mellette lévő bárszéken. Az épp elkészült italát az eddiginél kisebb viszolygással igyekezett lehajtani. A pohár egy pillanat alatt kiürült.
-Látom, mindenképpen az asztal alá akarja inni magát.
Chris szótlanul bólintott.
Egy pillanatnyi kínosnak tűnő csend után a nő nagyon halkan, talán egy kicsit félénken is megszólalt.
-Nem kísérne inkább haza?
-Lehet, hogy nincs nálam elég pénz.- válaszolta Chris és azonnal meg is bánta. A nő helyében az arcába löttyintette volna az italát.
-Ezt most vegyem bóknak?- Ajkai érzéki lassúsággal mozogtak, ahogy kiejtette a szavakat. -Én nem vagyok hivatásos.- jelentette ki minden szemrehányás nélkül.
Chrisnek előbb meg kellett emésztenie a hallottakat. Akár bocsánatot is kérhetett volna, de nem állt a helyzet magaslatán. Amikor végre felfogta, nem jutott okosabb az eszébe, mint hogy azt mondja:
-Menjünk.


Amikor Chris magához tért egyszerűen nem tudta, hogy hol van. Kidörzsölte az álmot a szeméből, körülpillantott és egy hatalmas baldachinos ágyban találta magát. A helyiségben félhomály volt, de a függönyök mögül beszűrődő fény már arról árulkodott, hogy nappal van. A levegő enyhén édeskés, áporodott.
Egy nő feküdt mellette, hanyatt. Kissé nyitott szájjal, hangosan szuszogva aludt. A "vörös tündér" ismerte fel.
A takaró lecsúszott róla az éjszaka folyamán. Furcsa esetlen pózban feküdt, mintha kiterítették volna. Barnára sült testén fehéren világított a bikini helye. Arcán most, hogy nem fedte vastag smink meglátszottak már az évek.
Chris ügyetlenül betakarta. Azt sem tudta ki ez a nő. Nem emlékezett rá, hogy hogyan hívják, mint ahogy arra sem, hogy pontosan mi is történt az éjjel.
Tekintetét körülhordozta a szobán. Elegáns antik bútorok terpeszkedtek a selyem perzsaszőnyegen. Az egyik sarok ékessége egy, megannyi pipere holmival, tégelyekkel, púderes dobozokkal telerakott sminkasztal, fölötte hatalmas velencei tükör, melyben, keskeny csíkban csillant a függönyön beszűrődő napsugár.
Örült, hogy nincs egyedül. Talán még össze is melegszünk. -gondolta a nőre nézve, aki most az oldalára fordulva aranyosan összekucorodott. Chris már-már kezdte jól érezni magát a melegségben, amely lassan körülfogta a szívét, aztán egyszer csak zajt hallott odakintről.
Ajtócsapódás, gyors határozott léptek, majd egy ajtónyitás. Chris érdeklődve felkönyökölt. Ki a fene lehet? -kérdezte magától, aztán rájött, hogy egy vad idegen lakásban van.
Bárki lehetett.
-Christine!- kiáltott egy öblös férfihang. Az iménti lépések egyre közeledtek.
A nő, mellette ébredezni kezdett, aztán egyszeriben megtörtént.
Magas, erős testalkatú férfi rontott a hálóba. A szövetnadrágban és az egyedi mintájú pulóverében, amit viselt egyszerre volt elegáns és hétköznapi. A lendülete, amivel belépett azonnal felemésztődött amint megpillantotta őket az ágyban.
Chris kissé megijedt. A gyanúja, hogy Christine és a mellette heverő nő egy és ugyanaz, beigazolódni látszott.
-A szentségit!- csusszant ki a nő száján, amikor végleg magához térve megpillantotta a nagydarabot. A férfi arca átváltozott lángvörösre, vastag nyakán kidagadtak az erek, keze ökölbe szorult.
Mills rosszat sejtett. Kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, és jogosan.
-Figyelj szívem, ne tégy olyat, amit később megbánnál!- hangzott a nő remegő hangja.
-Kurva!- préselte ki fogai közt a férfi. Szétfröcskölő nyálának néhány cseppje megakadt az állán. Látszott, hogy nehezen türtőzteti magát. Disznó szemeit egy pillanatig Chrisre szegezve megindult előre, egyenesen...
...a nő felé.
-Figyelj, miatta nem kell idegesítened magad, csak azért feküdtem le vele, mert olyan szemét voltál hozzám tegnap.- hadarta a vörös tündér. A kétségbeesés egyre inkább úrrá lett rajta.
Chris nem tudta mitévő legyen. Igazából fel sem fogta az egészet. Hogy került ő egyáltalán ide. Úgy érezte, mintha egy rossz forgatókönyvet kapott volna a rendező. Neki egy egészen más filmben kellene játszania.
-Elmegy, és soha többé nem látom!- visította hisztérikusan a nő, majd Chris felé fordult és eszelősen üvölteni kezdett. -Tűnés!- ordította -Tűnéééés!- A nagydarab mostanra odaért a tündérhez. Megragadta a hajánál és brutálisan a földre rántotta.
Christian sejtette, hogy hibázik, amikor közbeszólt ahelyett, hogy szép csendben elosont volna.
-Nem kellene ennyire durvának lenned.- mondta, elcsukló hangon. A másiknak csak ennyi kellett. Minden dühével az éppen felkelő Christian felé fordult. A férfi az ágyon átgázolva huppant mezítelen barátunk elé.
Az még most sem akarta felfogni, hogy verekedés készül. Úgy érezte, leszakad feje, amikor megkapta az első pofont. Csillagok villantak a szeme előtt. Elvesztve az egyensúlyát majdnem elesett. Ellenfele kajánul vigyorogva lépett az odébb perdülő Chris után, hogy lekeverhesse a következőt.
Nem sietett.
Biztos volt a dolgában.
Keze előrelendült, de legnagyobb csodálkozására csak levegőt találta. Christian inkább csak ösztönösen hajolt el, mint ahogy a jobbegyenese is csak a régi, annyiszor gyakorolt mozdulat volt.
A balesete előtt nem merte volna ennyire megütni a férfit, de most tudta, hogy egykori erejének és gyorsaságának jórészét a kórházban hagyta.
Ökle pontosan álcsúcson találta a nagydarabot, mire az szépen elterült az ágyon és meg sem nyikkant többet.
A vörös tündér ijedtében Chrisnek esett.
-Úr Isten! Mit tettél vele te vadállat?!
Mills szíve ki akart ugrani a helyéből, hevesen szedte a levegőt, amikor lehajolt, hogy megnézze a férfi pulzusát.
-Na mi van vele?
-Semmi.- válaszolta kurtán. Felöltözött és elment.
Azelőtt jót nevetett volna az eseten, most legszívesebben zokogott volna.


-27-


-Sarah. Mikor is kezdődik az iskola?
-Tizenkettedikén apa.- A nő hangján nem érződött, hogy akár csak észre is vette volna a bosszúságot, amellyel az apja a tanulmányait szemlélte.
Pedig észrevette.
Sarah csendes hallgatással ment a szülei mellett és gondolkozott. A munkája, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, járt az eszében. Akkoriban Greg ötlete volt, hogy ő is részt vegyen a cég ügyeiben. Az ő célja volt, hogy belőle sikeres üzletasszony legyen és nem a sajátja.
Eleinte ezerszer beigazolódott számára, hogy semmi keresnivalója az üzleti életben. Nagyon sokáig nem szerette, amit csinált. Annak ellenére, hogy jó eredményei voltak a legegyszerűbb dolgokat is csak kínkeservesen sajátította el, nem mintha hülye lett volna, hanem sokkal inkább mert nem érdekelte, mert folyton lázadt a magára erőszakolt rend és a kötelékek ellen. Amikor aztán kezdett maga is felelőséget kapni és az apja rá rábízott dolgokat, néha úgy érezte, hogy bele is betegszik abba, ahogy az egyes helyzetek bezárták. Sokszor úgy érezte, hogy rossz irányba indult, és nem volt bátorsága visszafordulni. Egyszerre akart megfelelni az üzlet követelményeinek, az apja céljának és ezekkel szemben a saját vágyainak.
Meg kell felelned! -harsogta benne egy rémisztő hang.- Meg kell tenned!
-De hát, miért?
Csak! Mert így helyes.
-Tényleg?
Igen és te egy rendes lány vagy. Úgye rendes lány vagy?
-Igen, az szeretnék lenni, de a "csak" mint válasz kevés nekem. Megteszem, amit kérsz, de kérlek, válaszold meg a kérdésem.
Akkor ne kérdezz, csak tedd meg! Amúgy is meg kell tenned.
-Igen? Miért?
Csak, mert! Kell! Kell! Muszáj!
Rabságban volt, a "kell" rabságában. Meg kellett felelnie, mint mindenkinek. Megfelelnie, hogy elfogadják, hogy nyugodt lehessen, hogy... Nem is tudta pontosan miért. Talán, hogy ne legyen bűntudata.
-Megfelelni... ,de kinek is, és legfőképp miért?
Ki mondja meg, hogy milyen értékeket kell elfogadnia?
Ki mondja meg, hogy mit szabad és mit nem?
Valaki más?
Ő maga?
És ha téved?
Persze, tanulnia kell, de vajon kitől tanulhatja meg azt, hogy hogyan kell élni?
Egy könyvben olvasta egyszer: "Az ember igazán sikeres csak azzal lehet, amit valóban szeret csinálni. Minden felnőtt ember igazi felelőssége megtalálni az útját, és azt végigjárva learatni fáradozásának méltó gyümölcsét a boldogságot."
Ez jól hangzott.
Talán egy kicsit egyszerűnek tűnt, de Sarah hitte, hogy tényleg kell, hogy legyen valamilyen célja az életének. Kellett, hogy legyen valami, ami több annál, hogy reggel felkel, és este lefekszik, annál hogy eszik, iszik, és Tv-t néz.
-Persze a hivatás.- adta meg a választ önmagának azonnal. De nyomban kételkedett is.
-Ennyi lenne az egész? Orvos leszek, mérnök vagy ügyvéd és kész?
Miért? Nem elég?
Miért? Elég?
Hát nem.
Sarah komolyan vette az életét. Fontos volt neki. Nem akarta elvéteni azt, amiért létezik. A világ körülötte már túl sokszor tévedett ahhoz, hogy csak úgy megbízzon benne. Nem akart csak úgy sodródni, hogy aztán nyolcvan évesen visszanézve azt kelljen mondania: Elrontottam. Mindent elrontottam. Bárcsak újra kezdhetném!
Sarah Pelsen most akarta tudni, hogy mi az igazság, hogy mi a valódi válasz az életére.
Most!
Igazság?
-Igen!
A dolgok, ahogy valóban vannak. Nem, ahogy lehetnének, de nincsenek. Nem. Az igazság Sarah szerint akár ezerféleképpen is lehetne, és meg is magyarázhatnánk, hogy miért, de végül aztán mégiscsak egyféleképpen van. Úgy ahogy, és nem másképp.
Valami vagy helyes, vagy helytelen. Vagy ez, vagy az. Csak az egyik igaz.
Az igazság a megannyi lehetőség közül az az egy, amelyik meg is történik az, amiben élünk. Valami, ami akár másképp is lehetne, de végül még sincs másképp, hanem úgy van, ahogy van, és kész.
Szerintem ez nem így van. -hallotta Sarah odabent a lelkében a gyenge ellenvetést.
-Ki szerint? Szerinted? És te ki vagy?- vonta kérdőre az örökké kételkedő önmagát
Szerintem, nemcsak egy igazság van. -válaszolta okoskodva a belső hang.- Szerintem mindenkinek az az igazság, amit annak gondol.
-Szerinted?
Igen.
-És mi van, ha tévedsz? Mesélek egy rövid kis sztorit. Rendben?
Egy csodálatos kis lény. Tökéletes a maga nemében. Szép és erős. Csupa szív és szeretet, érzi, hogy mennie kell. Nekivág az életnek, mint ahogy te sem tehettél másképp, fogja magát és elindul.
Egy kicsiny hangya.
Büszkén és magányosan esélytelen a sivatagban, bármilyen elszánt is, ha eltéved elpusztul. Élni akar és az életéért küszködve nem az a tét, hogy neki igaza van-e, hanem hogy nyomorultul ott pusztul-e valahol a homokban, vagy megtalálja-e a helyes utat és eléri az oázist.
Konokul törni előre, és a végén a szomjhalál előtti utolsó pillanatokban azt mondani, hogy: "De én azt hittem, hogy erre van a víz!", vagy valamivel előbb fejet hajtva, feladva a büszkeséget, felismerni az igazságot.
Egyszerűen bevallani: Rossz felé mentem. Tévedtem.
Bevallani és visszafordulni.
Mit ér ellenállni annak, aminek nem lehet ellenállni? Nem bölcsebb elfogadni, ami elkerülhetetlen? Vajon a folyónak van-e hatalma akkora, hogy visszafelé folyjon medrében.
Tudom, szerinted több igazság van.
Talán, de a dolgok, amik ezerféleképpen lehetnének a végén mégiscsak egyféle képpen vannak, nem úgy, ahogy te gondolod, hanem ahogy az igazság van.
Én fejet hajtok és keresem.
Keresem tiszta szívből, hogy el ne tévedjek- mondta Sarah néhány évvel ezelőtt és mostanra úgy gondolta, hogy megtalálta, amit keresett.
Megtalálta és már nem is volt olyan fontos elmenekülnie a körülményei elől. Az igazság megszabadította.
Sarah valójában soha nem az apja és az üzlet ellen lázadt, hanem a feltett "Miért?" kérdésre kapott felháborító válasz ellen, amely eddig életében legtöbbször mindössze egy kurta "Csak!" és "Mert!" volt.
Ez ellen muszáj volt lázadnia.
Miért kellene neki üzlettel foglakoznia?
A válasz: Csak, mert!
Vagy bármilyen más kérdésre is: Miért?
Mert csak!
Őrjítő volt.
Nem! Ezt Sarah nem ette meg.
Fegyelmezte magát, de belül lázadt és keresett, egészen addig, amíg meg nem kapta azt a választ, amely megelégítette.
Ma már tudta, hogy mit miért tesz. Hogy mi miért helyes, és miért helytelen. Tudta és egyetértett azzal, amit tudott.
Egyetértett vele és a szerint is élt.
Nem kellett már menekülnie. Sőt öröme volt abban, hogy maradt.
Nem volt már mi ellen lázadni.
Biztos volt.
Greg, pedig aggódott. Ő csak régi álmát látta megvalósulni, Sarahból üzletasszony lesz. Sarah tudta, hogy az apja hogyan vélekedik, így inkább most is, mint annyiszor máskor egyenlőre bölcsen hallgatott.
-Szóval tizenkettedikén.- ismételte meg a férfi, mintha csak fontolgatna valamit.
Greget igencsak bosszantotta ez az iskola.
Még ha a jogi egyetemre ment volna, vagy bármilyen más értelmes dolgot tanul, akkor semmi gondja nem lett volna vele. Habár mindig is azt vallotta, hogy az iskolákban azok tanítanak, akik tenni lusták, vagy már kudarcot vallottak. Odakint a csatatéren, ott lehet megtanulni, hogyan kell küzdeni, ezt mondogatta mindig. Akárhogy is, azt hogy a lánya Bibliaiskolába jár nem tudta megérteni. Az első fél év alatt végig arra számított, hogy csak múló szeszély az egész, hogy egy nap a lány majd felébred és rájön, hogy kialudta ezt a dolgot, mint egy gyenge náthát.
Hát nem aludta ki, hanem beiratkozott a második félévre is.
Greg egyszerűen nem értette. Csendes duzzogással elfogadta, de nem értette.
Egy kicsit talán még félt is.


-28-


Biliaiskola. Ráadásul, nem is amolyan liberális, ahol egy felvilágosult, a korral haladó üzenetet prédikáltak volna, nem. Sarah egy ilyen ortodox, újkeresztény iskolába ment, ahol mindent véresen komolyan vettek. Egyszer elment egy előadásra.
Meg kellett vallania, hogy furcsa volt, sőt, majdhogynem ijesztő.
A pali, aki tanított, egy a negyvenes éveiben járó férfi...
...és ez volt az, ami Greget valójában megrémisztette, hogy egy józan és komoly ember benyomását keltette. Tájékozott volt és racionális, egy olyanfajta éleslátással megáldva, amely Gregnek több, az elméjében már régen motoszkáló, talán úgy rendesen még meg sem fogalmazott kérdésére választ is adott.
-Igen figyelemre méltó. -vélte. -De hogy a fenébe képes egy ilyen pali egyszerre, majdhogynem zseniálisnak lenni és egyszerre annyira elrugaszkodottnak, hogy komolyan higgyen egy láthatatlan erőben, Istenben úgy, hogy az egész életét e köré szervezi, és ennek veti alá?
Greg azon gondolkozott, hogy az emberi elme egyfelől, hogyan ugorhat ki ilyen rémisztő mértékben a racionalitás és józanság vágányából, miközben másfelől meg a zsenialitás határát súrolva meg is marad benne. Ez volt az, ami Greget megijesztette, hogy az az iskola olyan meggyőző volt, hogy majdhogynem ő maga is kísértésbe esett, hogy újraértékelje a világképét.
Minden erejét össze kellett szednie, hogy józan maradhasson. Arra gondolt, hogy ahhoz, hogy segíthessen a lányán, legalább neki meg kell őriznie a tiszta gondolkodását. Pontosan tudta, hogy ő képes lesz rá, de Sarahért őszintén aggódott.
Hova fogja vezetni ez a tanítás?! Vajon nem pusztítja el teljesen azt a nagyszerű embert, aki volt, vajon nem veszi el tőle az ő egyetlen lányát?
Egymásba karolva, lassan sétáltak tovább. Az anyja arcáról sugárzott a boldogság, hogy újra együtt család. Ritka eseménynek számított.
-Nézd milyen szép az a csizma.- szólalt meg Kay és Greg máris hoppon maradt a járda közepén, amint a két nő rávetette magát egy újabb csodás kirakatra. Ha peche van, még be is kell menniük, mondta magában és akkor a járókelők között egyszercsak megpillantotta a kabátot.
Greg Pelsen alig hitt a szemének.
Összehúzott szemöldökkel próbálta jobban szemügyre venni. Semmi kétség sem fért hozzá. Amit látott valóban egy 44-es "Bomber" volt, nem is akármilyen, hanem egy eredeti. A vadászpilóták viselték ezeket a kabátokat a második világháború idején. Igaz, hogy ma már olcsó utánzatok tömegét árusították az üzletek, de egy eredetiért akár több ezret is megadott volna bármelyik gyűjtő. Azonnal elhatározta, hogy megszólítja a tulajdonosát. Greg csak most emelte föl a tekintetét, hogy megnézze, ki is az a szerencsés, akinek egy ilyen becses darab csak úgy a vállára van vetve.
Egy harminc körüli, rövidre nyírt hajú fiatalembert látott. Olyan sportoló féle lehetett. A lassú, bizonytalan léptek, amelyekkel közeledett furcsamód ellentmondásban álltak az alkatával.
Becsípett a fiú. -gondolta Greg és szinte megrémült, amikor a srác arcába nézett. Nem a feldagadt szája ijesztette meg, hanem a kifejezéstelenség, a megtörtség, amit a lénye tükrözött. A tekintete egy másodpercre találkozott az övével és egyetlen hosszú pillanatra a szemeibe meredve rájött, hogy ez az ember nem részeg, sőt belőve sincs.
Azokban a szemekben szomorú csillogást látott és semmi mást. Fájó fényt, mely el nem halványul, amíg a sajgó lélek a terhét le nem rakta. "Ha elmondhatnám..!" -szólt a tekintet, majd a fiatalember elfordult és csak ment a lassú, bizonytalan lépteivel tovább.
Greg teljesen megfeledkezve a kabátról nézett Christian Mills után.


-29-


Az est közeledtével a nap lebukva a fák terebélyes koronái mögé, sugárecsetjével valószínűtlenül lágy lilásrózsaszínre festette az ég alját és engedve szeszélyének lángvörösbe burkolt néhány lassan szertefoszló felhőt.
Greg a teraszon üldögélve belekortyolt Martinijába, majd poharát a mellette álló kis zsúrkocsira tette. Kényelmesen hátradőlt és igyekezett kikapcsolni.
Elég gyorsan sötétedett. Próbálta élvezni a nyugalmat, az alkony pasztellszínekben játszó szépségét, de nem igazán volt rá képes.
A Don gyengélkedett, neki pedig rossz előérzetei támadtak. Enrico szavaiból is kihallotta, hogy az öreg állapota tényleg egyre nyugtalanítóbb.
Meg akarta látogatni, de visszautasították. Közölték, hogy feltétlenül értesítik, ha a Don látni kívánja.
Greg aggódott: Mi lesz, ha a Don meghal?
Bármennyire is szerette volna, nem tudta rá a választ. Tudni nem tudta, de voltak elképzelései.
Megnyugtatóak és kevésbé megnyugtatóak is.
Mihamarabb tárgyalnia kellet ez ügyben.
Furcsamód a srác jutott az eszébe, akinél délelőtt azt a kabátot látta. Valahogy az-az érzése támadt, hogy köze lesz ahhoz a férfihoz. Kemény fickó. -vélte.- Vajon mi készíthette ki ennyire?
Nem értette, miért törődik ezzel.
Tényleg miért?
-Szia apa!- huppant le melléje hirtelen Sarah.
-Szia.- köszönt Greg meglepetten, de csupa örömmel. -Hát te meg hogy kerülsz ide? Mi újság?
A lány ahelyett, hogy azonnal válaszolt volna, előbb belekortyolt apja italába. Nem ízlett neki. -Meg akartalak látogatni.- közölte az igazságnak először csak az első felét. -Meg aztán, ...újra láttam azt a pasast.- mondta ki végül minden kertelés nélkül a második felét is. Látszott rajta, hogy nem akarta megijeszteni az apját.
Greg kissé előrehajolt a székében.
-Biztos vagy benne?
-Igen.
-Ugyanazt az embert láttad?
-Igen apa. Amikor kijöttem az edzésről ott állt a sarkon. Tisztán felismertem.
-Ó, hogy az a ..!- tört ki Gregből a düh, melyet nyomban az uralma alá hajtott. Haragja félelmet palástolt, melyet nem akart Sarahnak bevallani.
-Semmi baj kicsim.- mondta, és mintha mi sem történt volna, azonnal megoldással állt elő. -Először is költözz ide hozzánk, legalább arra az időre, amíg el nem rendezem ezt az ügyet! Mit szólsz ehhez?
-Azt hiszem, hogy mindenképpen jó ötlet. Megköszönöm, és elfogadom.- válaszolta a lány.
Greg bólintott.
-Rendben lesz minden, meglátod.- mondta felállt és a telefonhoz lépett. A rendőrséget hívta.
Már a nyár elején, amikor az az alak először feltűnt beszélt velük. Befolyásos ember lévén rá is állítottak két nyomozót az ügyre. Akkor Sarah a gyülekezetével elutazott Európába, a fickónak pedig nyoma veszett, de úgy tűnt, most hogy Sarah visszatért, az egész lidércnyomás kezdődött előröl.
Fölvették.
-Halló. Bergmann felügyelővel szeretnék beszélni.
-Kapcsolom.
Kis szünet.
-Halló, itt Bergmann.
-Greg Pelsen vagyok.
-Ah, Mr Pelsen.- ismerték fel. -Miben segíthetek?- lett a rendőr fáradt hangja készséges.
-Újra feltűnt az emberünk. A lányom látta ma délután a World Gym előtt.
-Értem.- Bergmann nem tűnt valami lelkesnek. -Beszélhetnék a lányával?
-Természetesen.- mondta Greg. -Sarah.- nyújtotta a kagylót.
-Halló tessék.- szólt bele a lány, amint átvette.
-Jó napot kisasszony. Tudna válaszolni néhány kérdésemre?
-Hallgatom.
-Először is...- kezdte óvatosan a felügyelő. -...biztos benne, hogy ugyanazt a férfit látta?
-Eléggé. Még a gönc, amit viselt is ugyanaz volt. Világos ballonkabát, sötét farmer és fehér edzőcipő. Ugyanaz a piszkos ápolatlan pali mint azelőtt.
-Értem, és mi történt miután észrevette?
-Beültem egy taxiba és hazajöttem.
-Értem. A pasas nem próbálta meg követni?
-Amennyire láttam nem?
-Mit gondol tudta, hogy fölfedezte.
-Szerintem igen.
-Miből gondolja?
Sarah várt egy pillanatot, mielőtt válaszolt volna. Hangjában már nyoma sem volt közönynek.
-Abból, hogy egy másodpercre sem vette le rólam a szemét. Többször farkasszemet néztünk.
-Értem, visszaadná az édesapját?
Sarah szó nélkül átadta a kagylót és leült a fotelba.
-Igen.- jelentkezett Greg.
-Máris küldök egy járőrkocsit a Gym-hez, de ennél sokkal többet sajnos nem tehetek.- közölte negédesen.
-Hogyhogy nem tehet többet?
-Meg kell értenie. Nem indíthatok hajtóvadászatot csak úgy egy férfi ellen, mert ácsorog az utcán és nézelődik. Egyébként sincs emberem.- magyarázkodott.
-Értsem úgy, hogy amíg nem kapja el Saraht, nem tesz semmit?- emelte fel Greg a hangját. Egészen megfeledkezett róla, hogy a lány ott ül mellette. Ijedten Sarahra pillantott, de a lány arca nem tükrözött semmi reakciót.
-Ez így túlzás. Természetesen szólok a járőröknek, hogy tartsák nyitva a szemüket. Amennyiben találunk egy férfit, akire ráillik a leírás, igazoltatjuk, de nagyjából ezzel ki is merültek a lehetőségeink.
-És mégis mit javasol?- Greg hangjában leplezetlen indulat feszült. -Üljünk ölbe tett kézzel és várjunk?!
Bergmann mély lélegzetet vett. Nem akarta elveszíteni a türelmét.
-Mr. Pelsen. Csak ugyanazt tudom javasolni, amit három hónappal ezelőtt is. Fogadjanak testőrt.- mondta és Greg tudta, hogy igaza van. Az ötletről csak Sarah nem akart hallani. "Még csak az kellene..." jelentette ki "...hogy egy ilyen gorilla állandóan ott koslasson körülöttem." és az ő részéről az ügy ezzel le volt zárva.
Ennek ellenére Greg akkoriban elment egy közvetítőhöz. Beszél is néhány profival, de egyik sem volt olyan, akit a lánya elviselt volna. Sarah elutazott és a dolog annyiban maradt.
-Ha újra megjelenne, kérem azért hívjon föl.- fűzte még hozzá a rendőr.
A beszélgetésnek, úgy tűnt vége volt.
-Igen.
-Segíthetek esetleg még bármi másban?
-Nem. Viszonthallásra.- tette le Greg a kagylót.
Bergmannak igaza volt, a rendőrség nem tehet semmit.
Neki kell kézbe venni a dolgokat.


-30-


Halálszaga volt a levegőnek. A félhomályos szoba szürkés csendjében az öreg Zaluchi saját lélegzésének egyre lassuló ritmusa mellett már hallani vélte az ablakon kopogtató vén kaszást.
Az ágya mellett melyben gondosan felstócolt vánkosok közt feküdt, kétoldalt gyertyák égtek. Pislákoló fényük kísérteties árnyakat rajzolt az arcára. Szemei a mennyezetre szegeződtek, eddigi tompa fényük egy lázas csillogásnak adta át a helyét. Enrico látta, amint a félelem lassan eluralkodik a Don lelkén. Arca kissé megremegett, a tekintete őt kezdte keresni. Már nem volt elég ereje, hogy a fejét is feléje fordítsa, de pillantásával mégis megtalálta.
Enrico megijedt a mélyükön ülő rémülettől.
Túl sok vér tapadt az öreg kezéhez, hogy félelem nélkül lépjen az Isten ítélőszéke elé. Egész életében hitte, hogy Isten megbocsátotta minden vétkét, most mégis elhagyta a remény. Jeges szél söpört végig a szívén és most egyedül volt. Végtelenül egyedül.
-Ne..!- zihálta és megragadta tanácsadója kezét. -Enrico ne engedd, hogy elvigyen az ördög!- hangja csupa rémület. -Ne engedd.
Enrico, mint az apját szerette a Dont. Szíve összefacsarodott a fájdalomtól.
-Nincs mitől félnie padrino.
-Nincs, fiam?
-Nincs, padrino.
Erőt gyűjtött a csend.
Az öreg lélegzete fújtatott egyedül.
-Imádkozz! Imádkozz értem fiam!
-Krisztus maga is imádkozik önért, és az Atya már a helyet is elkészítette padrino...- szemeibe könnyek szöktek. -...egész közel magához.
Az igazság békéje terült szét a szobában és Enrico azt kérdezte magától, hogy vajon ő mit fog tenni, amikor egyszer majd ő is ott áll, ahol most a Don. Vajon őt is rászedi a gonosz, még utoljára mielőtt belépne a menyország kapuján?
-Enrico.- szólalt meg a Don miközben tekintetét újra a mennyezetre szegezte.
-Igen.
-Ugye már nem tart sokáig?- már jóval nyugodtabb volt. Enrico csak megszorította a kezét. Nem tudta, hogy mit mondjon. Hálás volt, hogy az öreg nem várt választ a kérdésre.
-Enrico. Ugye tudod, hogy mit akarok tőled?- szedte össze magát. -Szeretném, ha ugyanolyan jó consigliori lennél Giovanni mellett, mint én mellettem voltál.
A fiatalember hallgatott. Hallgatása beszédes csend volt. Mást mondott, mint a szavai.
-Az leszek Padrino.
-Jól van fiam, jól van.
Zaluchi csak ritkán ragadtatta el magát odáig, hogy fiamnak szólítson bárkit is.
-Figyelned kell Giovannira, hisz ő még annyira szertelen... Sohasem engedheted meg, hogy beszálljon a kábítószer üzletbe. Érted? Sohasem szállhattok be!
A Donnak nem lett volna szabad felizgatnia magát. Köhögni kezdett, ha ugyan köhögésnek lehet nevezni a fuldoklásnak azt a görcsös rohamát, ami elfogta. Enrico elkeseredetten próbált segíteni, de fogalma sem volt hogyan. A Don szemei kiguvadtak, aztán a roham, ahogy jött, úgy el is múlt. Az öreg néhány másodpercig még kapkodva szedte a levegőt, aztán megszólalt. Olyan halkan beszélt, hogy Enriconak egész közel kellett hajolnia ahhoz, hogy megértse.
-Hívd be a fiamat, aztán hagyj magunkra.
A tanácsadó szó nélkül fölállt. Az ajtóból nézett csak vissza. Akkor látta utoljára a Dont élve.
-Giovanni...- szólt halkan, ahogy kilépett a betegszobából. Minden tekintet rá szegeződött. Csupán a legközelebbi hozzátartozók, a nappali mégis tele volt.
Senki sem szólt egy szót sem. Nem volt mit mondani. Giovanni bement.
Egy évszázadnak tűnő órával később jött ki. A máskor annyira kemény vonásoknak most nyoma sem volt. Szemei könnyben úsztak.
A Don meghalt.


-31-


Másnap reggel, amikor Sarah még az igazak álmát aludta, Greg és Kay már a reggelihez készülődtek. A házvezetőnő hatalmas ezüsttálcával lépett az ebédlőbe.
-Hűha.- sóhajtott Kay, amikor megpillantotta a roskadásig megrakott tálcát. -Lőttek a fogyókúrámnak.- állapította meg és segített megteríteni.
-Ugyan hagyja kedveském. Inkább szóljon Greg uraságnak, hogy kész a reggeli.
Kay rámosolygott. Sohasem fogja megszokni, hogy a néni uraságnak szólítja a férjét. Beszólt Gregnek a hálóba. Mire visszaértek a néni már kitöltötte a forró kávét. Az illata betöltötte az egész helyiséget.
-Jó reggelt Mr. Pelsen.
-Jó reggelt Mrs.Wehler. Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
-Óh, nagyszerűen.- válaszolta Mrs. Wehler és komolyan is gondolta.
-Egy lovat fel tudnék falni, olyan éhes vagyok.- nyilatkozta Greg. Kay hozzá sem tudott szólni. Már evett.
Greg épp vajazta a pirítóst, amikor megszólalt a telefon. Megjátszott felháborodással lépett a készülékhez.
Ki lehet az ilyenkor? Talán Jerry. -gondolta, de nem ő volt.
A vonal túloldalán Don Zaluchi jobbkeze, a fiatal Enrico jelentkezett.
-Mister Pelsen, szomorú hírt kell közölnöm.- hangjából kiérződött a fájdalom. -Don Zaluchi már nincsen köztünk.
Gregnek egy szó sem jött ki a torkán, annak ellenére, hogy már számított valami ilyesmire. Enrico kérdéseket vélt felfedezni a csendben.
-Tegnap éjjel távozott el közülünk.- mondta. -A tüdeje.
-Nagyon sajnálom. Kérem, fogadja őszinte részvétemet.- sikerült Gregnek kinyögnie.
-Köszönöm és, kérem Mr. Pelsen ne jöjjön el a temetésre. Nagyfokú felelőtlenség volna.
-Igen, értem.
-Amint rendeződtek a dolgok, fölkeresem.- közölte Enrico kurtán. -Minden jót, Mr. Pelsen.
-Viszlát.- köszönt el Greg, miközben egy halk kattanás jelezte a vonalban, hogy letették.
-Ki volt az, drágám?
-Egy üzlettársam.- hangzott a féligazság. Greg újra visszaült az asztalhoz. Némi lekvárt kent a már csak langyos pirítósra, beleharapott majd visszatette a tányérra.
Teljesen elment az étvágya.

Sarah már több mint négy órája olvasott egyfolytában. Elfáradt, pedig még aznap ki akarta olvasni a kötetet. Felkészülve akarta elkezdeni a félévet. Közel fél tucat könyvön akarta átrágni magát.
Odakint már teljesen besötétedett. Megdörzsölte fájó szemeit. Szobájában csupán egyetlen kicsi lámpa égett. Fénye az asztalon túl meleg félhomályba veszett. Az óra fél tizet mutatott.
Majd befejezem, amikor visszajöttem. -határozott és fölállt az íróasztal mögül. Nagyot nyújtózkodva megmozgatta a hosszú ücsörgés során elgémberedett tagjait, fölállt és kissé engedetlen lábakon kilépett a teraszra.
Az esték már elég hűvösek voltak. Egyáltalán nem volt melege, ahogy szemét a sötétnek szegezve megállt a korlátnál. Rongyosra szabott pólója és vékony vászonnadrágja alatt enyhén libabőrös lett.
A vállánál visszahúzta félrecsúszott felsőjét.
Nem volt szomorú, de vidám sem. Jól ismerte ezt az érzést, hozzánőtt az évek során.
Magány.
Az a fajta egyedüllét, amikor az ember elválva a barátaitól hazamegy, magára csukja az ajtót, föltesz egy lemezt és leül a sötétben. Még körüllengi a szeretet, de mélyen belül rájön, hogy valójában egyedül van. Valami hiányzik az életéből, mindig is hiányzott.
Valami.
Egy űr a lélekben.
Az ember lehunyja a szemét és megpróbál álmodni. A zene átöleli, és a szíve megtelik. Lassan egy ép világ születik odabent. Percekre meggyógyulunk, hálásak vagyunk annak a néhány simogató gondolatnak, és néha nem akarunk felébredni. Néha soha többet. Az álmokban mindig minden rendben van.
Aztán mégis felébredünk, és az űr még mindig ott van.
Szomjúság. -gondolta Sarah.
Szomjúság, amit nincs mód csillapítani, csakis igazsággal.
A hideg lassan kellemetlenné vált.
Bement a szobába. Még gondolataiba merülten, inkább csak megszokásból nyúlt a szekrénybe és húzta elő jogging ruháját. Azon vette észre magát, hogy vetkőzik.
-Mi a fene?- nézett értetlenül a levetett nadrágjára. Ja, persze. -ugrott be neki.- Futni készülök. -fojtatta az öltözködést.- Mintha lassan kezdenék szenilis lenni.
Edzőcipőbe bújt és zsebre vágta az óráját. Körülpillantott, hogy nem felejtett-e el valamit.
Nem felejtett el semmit.
Megnézte az időt. Fél tíz volt.
Apja és Jerry lázasan diskuráltak, amint benyitott. A hatalmas nappaliban először észre sem vették. Biztos volt benne, hogy üzletről beszélnek. Tudta, hogy olyankor akár a tetőt is elhordhatnák a fejük felől, tudomást sem vennének róla. Nem akarta megzavarni őket aztán mégis úgy döntött, hogy odaköszön nekik.
-Sziasztok, elmentem futni.
Greg két mondat között a lánya hangjára lett figyelmes. Még beszélve fordult az ajtó felé. Látta, hogy Sarah csak köszönni akart. Intett és anélkül, hogy megszakította volna a gondolatmenetét tovább magyarázott.
A kertben minden fényárban úszott. A nagyobb fák és bokrok, sőt még a kerítés alacsony kőlapja is rejtett lámpákkal volt megvilágítva. Az apja ötlete volt. Sarahnak eleinte nem tetszette a dolog. Úgy gondolta túl feltűnőnek fog hatni. Most már belátta, hogy ezen az óriási területen az a "némi" kis fény csupán előkelővé varázsolja a házat és a környékét.
Az utcára érve Sarah föltett egy hajpántot, indította a stoppert és már futott is a park felé.
Ezen az estén a sötét valahogy feketébbnek tetszett, mint máskor. Az éjszaka megszokott zajai egyre fenyegetőbb csenddé sűrűsödtek, és lassan belevesztek Sarah lábdobogásának és ziháló lélegzetének monoton ritmusába. Kicsivel később már a park füvét taposta. Ott jobban esett a futás, mint az utca betonján. Kímélte az izületeket.
Elfutott a nagy tölgyfa mellett, a játszótérnél jobbra fordult és belevetette magát a bokrok közé. Tudta, hogy csak alig százötven méter és kiér a megvilágított sétaútra. Csak százötven méter, a sötét mégis megijesztette. Máskor nem zavartatta magát, de most mintha mozgó árnyakat látott volna. Teste súrolta az ágakat. Mintha megelevenedett volna körülötte minden. A zajok felerősödve a nyomába eredtek, vadul keresztülcsörtetve mindenen követték.
Igen.
Valaki ott volt mögötte. Egyszeriben érezte a jelenlétét. Egyre erősebben érezte. A zaj közeledett. Már a hátában volt, a tarkóját borzolta a másik lehelete.
Hülye vagy, csak képzelődsz! -szólt az okosabbik énje, de a félelem mégsem szűnt. Sarah gyorsítani kezdett. Már látta a lámpák fényét. Nem figyelve többé a bokrokra, rohant kifelé. Elvesztette az ítélőképességét. Gőze sem volt róla van-e valaki mögötte. Vajon ott van még?
Talán itt van egész közel. Mindjárt megragadja a hajam és leránt a földre.
Kezdett pánikba esni. Már csak rohant teljes erejéből és egyszercsak... egyszercsak a sétaúton találta magát.
Alig néhány méterre tőle egy szerelmespár bandukolt. Meglepetten néztek a sötétből előbukkant lányra. Kicsit arrébb két középkorú hölgy futott egymás mellett. Sarah megfordult és lihegve, kimeresztett szemekkel bámult a bokrok felé. Nem volt ott az égvilágon senki és semmi.
-Valami baj van hölgyem? Segíthetek?
Sarah úgy érezte, megáll a szívverése. A mély szuszogó férfihang mögötte olyan váratlanul érte, hogy ijedtében felsikoltott. A körülbelül 19O cm magas, szélesvállú afroamerikai védekezően magasra emelte világítóan fehér tenyerét. Arca csupa veríték, tréningje láthatóan teljesen átnedvesedett.
-Úr Isten! Majdnem halálra rémisztett!- nyögte Sarah, amikor felismerte a férfit. Majdnem minden este látta, sőt már futottak is együtt.
-Nem állt szándékomban.- vigyorogta el magát, kezeit még mindig megadóan föltartva. -Minden rendben?
-Persze..!- vágta rá a lány. -Köszi.
-Akkor hello.- búcsúzott a fekete és már rohant is tovább.
Meg kellett volna kérnem, hogy vele futhassak. -gondolta Sarah, de mire feleszmélt már nyomát sem látta. Teljesen egyedül maradt.
Nem számít. -eredt ő is futásnak, ugyanabba az irányba, amelybe a színes bőrű is indult.


-32-


Gregnek valami szöget ütött a fejébe.
-Figyelj Jerry. Mi volt a lányomon, amikor elment?
-Tréningruha, azt hiszem. Mondta is, hogy futni megy.
Greg arca megmerevedett.
Jerry nem értette miért e hirtelen változás. Csodálkozva nézett a barátjára, aki egyszeriben, a fotelből felugorva nagy lendülettel elindult az ajtó felé, és aki aztán két lépés után meg is torpant és tanácstalanul visszafordult.
-Ó, a francba!- tört elő Gregből. Az arca elfehéredett, mintha éppen arra készülne, hogy elhányja magát.
Jerry csak ült és annyit értett az egészből, hogy: Valami nem volt rendjén.
Nagyon nem.

Az alak olyan hirtelen lépett elő a fa mögül, hogy a lánynak még megrémülni is csak alig maradt ideje. A férfinak csupán a körvonalait látta és az öklét, ahogy előrelendíti.
Csak reflex volt, ahogy futtában félrekapta a fejét.
Ez mentette meg az életét.
Az ütés a jobb arcát érte, lecsúszott és kishíján leszakította a fülét. Elveszítve az egyensúlyát félig megpördült és a földre zuhant. Majdnem elájult, de csak majdnem.
Kábulatában fel sem fogta, hogy mi zajlik. Tompa fájdalom hasította a testét, lángolt a fél feje. Valami meleg csurgott végig az arcán és csöppent a kezére. Vér ízével telt meg a szája és lassan ráeszmélt arra, ami történt.
Fel akart állni.
Először csak négykézlábra sikeredett. Hátrafordult és meglátta közeledni a férfit, a piszkos farmert és az egykor fehér tornacipőket.
Most még inkább fel akart állni.
Kétségbeesetten igyekezett.
Minden erejét össze kellett szednie, hogy sikerüljön. A lábai, mintha gumiból lettek volna, de nagy nehezen mégis fölállt és nyomban megindult előre.
Nem ér utol. Gyorsabban futok nála. -kúszott át még kába elméjén a remény. Nem tudta, hogy amit ő futásnak hitt, az csak néhány tántorogva megtett lépésre sikeredett. A férfi egy szempillantás alatt beérte és hátulról megragadta a haját. Ha nem tapasztják be a száját, sem lett volna képes sikoltani, amint berángatták a bokrok közé.
Az idegen vadul lerántotta a földre és fölétérdelt. A lány össze-vissza csapkodva ütötte verte a kezével, de minden hiába.
Már biztos volt benne, hogy megerőszakolják.
Érezte a férfi tömény izzadságszagát. Az undor és a félelem pánikba sodorta. Elkeseredetten küzdött. Képtelen volt megadni magát. Újra kiszabadította az egyik kezét és belemart támadója arcába, aki erre fájdalmasan felnyögött és teljes erőből megütötte. A lány a másodperc törtrészére ugyan, de elájult. Mire magához tért, két kéz szorosan a nyakára fonódott.
Nem kapott levegőt.
Borzasztó érzés volt, ahogy a gégéjét elfojtotta a szorítás. A férfi bűzös ecetszagú lehelete az arcába csapott és ő kezdett rájönni, hogy mégsem erőszakolják meg, legalábbis nem élve.
Meg fog ölni!!! -hasított belé.
Fuldoklott.
Agya az egyre növekvő oxigénhiányban lázasan dolgozni kezdett. A menekülés útját kereste. Tudta, hogy már csak néhány másodperc és képtelen lesz bármit is tenni.
Megfulladok!
A szorítás még erősebb lett. Már úgy érezte, hogy vége, amikor eszébe jutott a spray. Keze kétségbeesetten matatott a zsebe felé. El kell, hogy érje. Kell, hogy legyen elég ereje, hogy benyúljon érte. Sikerülnie kell, gondolta és akkor egyszer csak ott tartotta a kezében a kis tartályt. Látta támadója őrült tekintetét, aztán egyenesen a szemébe fújta a könnygázt. A férfi kínjában felordított és, hogy meneküljön, oldalt levetette magát a lányról. Mindkét kezét az arcára szorítva sikított és a fájdalomtól tébolyultan feltápászkodva futásnak eredt, egyenesen egy fa törzsének. A hatalmas ütéstől hanyatt vágódott. Arcából ömlött a vér.
A lány valamelyest magához tért és krákogva, köhögve fölállt. Néhány lépésre tőle látta a férfit szintén föltápászkodni. Gyötrelmében ujjai a saját arcába vájtak. Undorát kiszorítva gyűlölet költözött a lelkébe.
Meg tudta volna ölni.
Imbolygó léptekkel indult felé. Szemei végigsiklottak a bokrok alján és nyomban meg is találták, amit kerestek. Nem volt könnyű lehajolni és fölvenni a husángot.
Az iménti, nyöszörgő förmedvényből újra kezdett ember lenni.
Úr Isten! Nem térhet még magához!
Pedig a férfi kezdett lassan észhez térni. Száját egyre artikuláltabb hangok hagyták el.
-Ááaaah...aa...franc...kinyírlak te...aaah... rohadt kis ringyó...- hörögte, de látni még semmit sem látott. Nem tudhatta, hogy a lány közvetlenül ott áll előtte és a keze lassan a csupa vér és váladék arca elé emelkedik. Csak egy pillanatig tétovázott aztán a hüvelykujja kíméletlenül ráfeszült a könnygázszóró kioldójára. A férfi gyötrelmes ordítása megrémisztette. Ijedten hátralendítette a husángot és minden erejét beleadva lesújtott.
Vér fröccsen szét. Az idegen szétzúzott arckoponyával elterült.
Az ordítás abbamaradt, de a bot ismét a magasba lendült. Sziszegve lesújtott. Egy tompa, ugyanakkor kissé toccsanós puffanás, a szilánkokra törő csont jellegzetes hangjával jelezte, hogy célba talált, aztán megint fölemelkedett, és lesújtott.
Fölemelkedett.
Lesújtott.
Fölemelkedett.
Lesújtott.
Újra fölemelkedett és újra lesújtott.
Lakomát ült a Sátán.

Greg tudta, hogy nem vezet valami jól, most mégis teljes gázzal hajtott. Keze görcsösen markolta a kormányt, szeme hol az utat, hol a járdát fürkészte.
Jerry teste megfeszült, miközben a Mercedes lassítás nélkül húzott el egy stop tábla mellett. Egyre üvegesedő tekintete soha nem látott feszültséget tükrözött. A háromszáz lóerős autó félelmetes dolgokra volt képes. Greg nem is tudott róla mennyire gyors a kocsija. Sohasem próbálta még. Tapasztalatlansága kis híján az életükbe került.
Nem érzékelte, hogy mennyivel mennek. Ő csak nyomta a gázt a kocsi meg csak gyorsult hangtalanul, aztán pirosat kaptak az első nagy kereszteződésnél. Csak a fékezésnél tudatosodott benne az irdatlan sebesség. A képtelen tempóban közeledő lámpa és a mögötte keresztben elhaladó járművek és gyalogosok látványa pánikba ejtették. Teljes erejéből taposott a fékbe. A gumik teljesítményük határán, visítva kapaszkodtak a betonba. Ha nincs a kocsiban blokkolásgátló a balesetnek minden bizonnyal, halottai is lettek volna. Greg csak hajszálnyira vétett el egy gyalogost, amint a kocsi a kereszteződésbe vágott.
-Áááááh!- kiáltott Jerry, miközben kezét rémülten az arca elé kapta.
Csak a véletlen műve volt, hogy elkerülték a balról elébük kerülő Buickot. A jobbról érkező Sedannal már nem volt ekkora szerencséjük.
Nem is látták, hogy jön. Egy hatalmas fémes csattanásban, a szétzúzódó műanyag és üveg semmivel össze nem téveszthető hangja az elméjükbe hasított és azzal elszabadult velük a világ. Greg még látta egy pillanatra a feléjük közeledő házfalat, majd egy újabb csattanás, aztán csend.

Sarah megborzongott, amint a képek leperegtek a szeme előtt.
Ilyen hülyeséget. -gondolta.- Miért pont most kell, hogy az eszembe jusson ez a hülye film?
Futásával, még csak a második körnél tartott és most úgy döntött, hogy a harmadikat el sem kezdi. Egy pillanatig még habozott, aztán hátat fordítva a sötétségnek hazafelé vette az útját. Néhány másodperccel később kiért a főútra, elfordult balra, és ahol lehetett a járda mellett, a füvön kocogva igyekezett tovább. Egy perccel később elérte a kereszteződést, ahol a Saint av. és a 35. utca találkozott. Alig lassítva nézett körül és mivel nem jött semmi, meg sem kellett állnia. Már az út közepére ért, amikor észrevette szemben a férfit.
Léptei automatikusan lelassultak.
Piszkos tornacipő, farmer ballonkabát.
Úr Isten, ezt a kabátot már láttam valahol!
Mintha egy kalapáccsal szíven ütötték volna.
Eddig mindig azt képzelte, hogy csak az olcsó ponyvaregények világában létezett ilyen, de most ő is érezte.
Érezte, ahogy az ereiben megfagy a vér.

Pelsen-nek kellett néhány másodperc mire felfogta, hogy hol is vannak.
-A kurva életbe!- tört ki belőle.
A Sedan a kocsijuk hátulját kapta el, megpördítette őket mire egy fél fordulatot téve, egy oszlopnak ütköztek. A motor még járt. Jerry halál sápadtan a kapaszkodót markolta. Lassan Greg felé fordult, és mintha mondani is akart volna valamit, de egy hang sem jött ki a torkán.
Greg az emberek elképedt pillantásai közepette ismét a gázba taposott. Fogalma sem volt róla mennyire sérült meg a kocsijuk, de a park még legalább egy kilóméternyire volt. A kerekek kipörögtek és a Mercedes egy hozzá méltatlan kattogó hang kíséretében meglódult előre. Ezúttal már nem hajtottak olyan gyorsan. A járdán haladó járókelők között igyekeztek megpillantani Saraht. A parkhoz közeledve Greg megszólalt.
-Ha itt nem találjuk, kiszállsz a sarkon és vársz, míg én megkerülöm a terepet. Ha esetleg hazaindulna, össze kell, hogy találkozzon veled.
Jerry ha lehet még jobban elsápadt. Hangja nem csak az ijedtségtől remegett.
-...de hát, ez nem lehet. ...és, ha történik valami? Nem kellene... ez az, meg kellene várni a rendőrséget.
Greg nem értette, miket zagyvál össze a barátja.
-Mi van?
Épp valami cifrát készült mondani, amikor meglátta a lányt.
-Ott van!
Sarah a járdán rohant szembe velük. Csak akkor vette észre őket, amikor Greg ismét a fékbe taposott.
Soha nem látta még ilyennek a lányát. Arcán, amely máskor, a kínos pillanatokban is fölényes nyugalmat tükrözött, most mélységes rémület látszott. Lassítás nélkül fordult feléjük és csak az utolsó pillanatban fékezte le magát. Tenyerével az autó motorháztetejének csattant.
Greg kivágódott a kocsiból.
-Apa!- kiáltotta a lány és mindkét kezével megragadta apja zakóját. -Úr Isten! Itt van!- kapta hátra a tekintetét. Greg követte kétségbeesett pillantását, de az utcán mögötte csak egy öreg nénike csoszogott jókora táskával a kezében. Sarah majdnem sírt, csak egy hajszál választotta el tőle. Hangja remegett.
-El akartam menni mellette, azt hittem, hogy csak képzelődöm, de utánam kapott. Azt hittem meghalok! Ott rohant mögöttem. Úr Isten, hallottam a lihegését.
Greg szívét düh és kétségbeesés szorította.
Hogy történhetett? Hogyan történhetett meg?! -alig volt képes felfogni.- Hogyan hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok?!! - vádolta magát.
Jerry mozdulatlanná dermedve továbbra is görcsösen markolta a kapaszkodót és a félelem béklyójában csak ült, mereven maga elé meredve.


-33-


-Mi a fene volt veled tegnap?
-Nem tudom Greg.- felelte Jerry habozva és a mutatóujjával a homlokára bökött. -Itt bent beakadt valami.
A pincér megérkezett az italokkal.
-Akárhogy is...- siklott el Greg a téma fölött. -...ki kell találnunk valamit.
-Nem lesz könnyű. Azok a pofák, akikkel eddig beszéltem elég sötétek. Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikükre is nyugodtan rábíznád a lányod.
-Nyugi, meg fogjuk találni a megfelelő embert.
-Ebben egyetértünk. Nem is ez a legnagyobb kihívás.- jegyezte meg Jerry és belekortyolt a cognac-jába.
-Hát akkor mi?
-Sarah.
Greg hallgatott. Elgondolkozva bámult a pohár oldalán olajosan megtapadó vörösesbarna italba.
-Igen.- szólalt meg halkan. -Saraht nem lesz könnyű meggyőzni. Habár...- Homlokán a gond szántotta barázdák elmélyülni látszottak. Tekintete a bejáratra tévedt. Először észre sem vette a belépő bőrkabátos alakot. Szeme átsiklott rajta, csak aztán tudatosodott benne mit is látott. Ugyanazt a kabátot látta, amit néhány nappal ezelőtt az utcán is. Tulajdonosa ugyanazokkal a furcsa lépésekkel közlekedett, mint akkor. Az egész lényében a bizonytalanság valamiféle megfoghatatlan fenyegetéssel keveredett. A férfi a lokál másik bárja felé tartott.
Greget valami arra késztette, hogy utána forduljon. Tekintete találkozott az övével. Vonásai némiképp mintha kisimultak volna, de a szemei továbbra is egy megtört lélek tükrei maradtak. Egy ketrecbe zárt tigris szomorúan csillogó, hatalmas, barna szemei. Greg nem állta a pillantást, szinte azonnal elfordította a fejét. A férfi tekintete ugyanazt az érzés árasztotta, mint a mozgása.
Volt benne valami tekintélyt parancsoló.
Greg maga sem értette, de egyfajta bizalom fogta el az irányában. Úgy érezte, hogy beléphetne akár a ketrecbe is.
-Parancsolj rá!- lett figyelmes Jerry hangjára.
-Tessék?
-Azt mondom, hogy parancsolj rá. Állítsd kész tények elé, és ha másképp nem megy, csapj az asztalra.
-Áááh, az még csak rontana a helyzeten.- csöppent vissza Greg a beszélgetésbe. -Sarah okos lány. Úgy nőtt fel, hogy soha nem parancsoltunk neki. Se én, se Kay. Csak kértünk és ő mindig szót fogadott. Most is így lesz, meglátod. Egyébként is önálló már és valami azt súgja nekem, hogy vége a lázadó éveinek. Amúgy sem zárhatom kalitkába, sem így sem úgy.
-Pedig ha nem hallgat rád, lehet, hogy nem kalitkába, hanem tepsibe kerül.- jelentette ki Jerry tapintatlanul.
-Menj a fenébe!- emelte fel a hangját Greg. -Ha elkapom azt a gazembert, a saját kezemmel szorítom ki belőle a szuszt!
Igencsak hangos szavaira a szomszédos asztaloktól feléjük fordultak az emberek.
Pelsen elhallgatott. A székén fészkelődve szemét az asztal lapjára szegezte. Látszott, hogy hirtelen ébredt dühe lassan szertefoszlik, és újra a józanságnak átadja helyét. Jóval csendesebb volt, amikor megint megszólalt.
-Abban viszont igazad van, hogy ezúttal nem engedhetek. Testőr kell, mégpedig nem is akármilyen. Olyan emberre van szükségünk, aki a nap huszonnégy órájában képes megvédeni. Csakhogy ehhez a nap huszonnégy órájában a közelében is kell lennie. Ez itt a bökkenő.
-Miért?
-Mert éppen ez az, amit Sarah nehezen tudna elviselni.
-Mit?
-Azt, hogy valaki egésznap ott lebzseljen a közelében. Gondolj csak bele. Az egész napos védelemhez a pasasnak oda kellene költöznie hozzánk.
-Nem túlzás ez egy kicsit?
-Micsoda?
-Hát az, hogy rögtön oda is akarod költöztetni a pasast. Otthon azért csak csak biztonságban vagytok.
-Igen, persze... habár a fene tudja.- vált bizonytalanná Greg hangja. -Volt már példa ennél csúnyább dolgokra is, de én sem erre gondoltam.- magyarázta. -Nem. Itt egyszerűen arról van szó, hogy nem tudom, és nem is akarom előírni a lányomnak, hogy mit tegyen. Így pedig akkor és oda mehetne, ahova neki tetszik.
Jerry mondani akart valamit, de a végén megtartotta magának.
-A dolognak ez csak az egyik oldala. Tegyük fel, hogy ezúttal nem tágítunk és odaveszünk egy testőrt. Sarah akkor fogja lerázni, amikor csak akarja.
-Na azért...- kételkedett Jerry.
-Hidd el. Csak egyszer sikerüljön neki, és máris megvan a baj.- érvelt Greg.
-Akkor most én kérdezem. Mit tegyünk?
-Megmondom.- nézett Greg egyenesen a barátja szemébe. -Olyan férfit keresünk, akit Sarah esetleg nem is akar lerázni.
Jerry görcsösen köhögni kezdett, amint félrenyelte az italát.


-34-


Christian negyvennyolc órája nem ivott egy kortyot sem, és most, ha lehet még rosszabbul érezte magát mint eddig bármikor.
Érdekes néhány napja volt.
Amikor kilépett a vörös tündér lakásából, ha ugyan az ő lakása volt, már tombolt benne a kétségbeesés. Mi van veled ember? Szedd össze magad! -szólt hozzá a józanész, de nem túl nagy hatással. Nem tudta mi van vele csak egyszerűen félt.
Nem volt mibe kapaszkodnia. Sehol semmi. Pokolian üresnek érezte magát.
Valójában zuhant.
Ahogy ment az utcán lépésről lépésre fogyott az ereje. Mintha a gonosz hátulról megragadta volna a gerincét, és félig kitépte volna a vázat, mely a lényét eddig tartotta. Christian megpillantott egy kocsmát, és a Sátán végleg kirántotta belőle a csontot.
Chris úgy vetette magát a részegség tompa mámorába, mint ahogy lángoló ház ablakából a megégett ember veti magát a kínjait enyhítő halálba. Addig ivott, amíg ájultan le nem fordult a bárszékről. Fogalma sem volt hogyan, de másnap a lakásán tért magához. A saját hányadékában hevert az előszobában.
Ez volt az a pillanat, amikor azt mondta magának, hogy: Elég!
Nem volt szabad elengednie magát, engedni, hogy meginduljon lefelé a lejtőn, amelynek egy nem is túl távoli pontjáról már nem volt visszaút.
Megfogadta, hogy nem iszik. A polcon ülő gonosz pedig röhögőgörcsöt kapott. Az ezt követő negyvennyolc óra maga volt a pokol.
Az ember ezt nem is érti mindig. Az ember nem érti, hogy mi történik. Csak fölébredünk reggel és valami azonnal belénk mar. Mintha egy démon tépné a lelkünket.
És tépi is.
Valami lyukat üt a falon, és azonnal betódul a ...
Azt képzeled, hogy minden rendben van?
...kétség. Megijedünk.
Nézz csak körül.
Körülnézünk és tényleg. Már mi is "látjuk", hogy valami baj van.
A személyiség törékeny építménye megsérül valahol, és minden omlani kezd, mint a napon lassan száradó homokvár. Vádló érzések hada tör ránk hullámokban, és mi kétségbeesetten nézzük végig, amint elveszik, amit eddig biztosnak hittünk.
Mit tettél? -súgja egy hang.- Te tehetsz róla. -és ez fáj. Érezzük, hogy igaz. Valahol a lelkünk mélyén érezzük, hogy igaz. Elfordulnánk, de a vád hátulról is belénk mar. Rossz vagy. Azt kapod, amit érdemelsz.
A homok csak pereg lefelé, omlik.
Te odanyúlsz, hogy megállítsd, és egy pillanatra úgy tetszik, sikerült, aztán az egész bástya eltűnik, vége, elveszett.
Hogy képzelted, hogy biztonságban vagy?! Nem vagy biztonságban!
Ó tényleg.
Nézz csak magadra. Nyomorult.
Nincs mibe kapaszkodnod.
Minden odavan.
Semmi sincs már, csak depresszió és a bűntudat.
Zuhansz.
Christian alól nyomtalanul eltűnt a talaj. Lenézett és nem látott semmit. Csak a vak sötét és a szabadesés első pillanata. Rémület, amint a gyomra megemelkedett és a szél zúgni kezdett.
Christian karrierje nem derékba tört, hanem nyomtalanul eltűnt. Valójában még most sem értette, hogyan történhetett. Vajon mit követett el, hogy ezt kapta? Nem érezte igazságosnak.
Szóval nem érzed igazságosnak.
Chrisnek már a hang hallatától görcsbe állt a gyomra.
Mike szerinted, minek érzi?
A bűntudat úgy lobbant lángra a lelkében, mint tábortűzre löttyintett benzin. A fájdalom forró hulláma valahányszor jött, szinte felégette a személyiségét.
És szegény anyád?
Képtelenség volt. Képtelenség volt, hogy meghaltak. Persze. Ez egy rossz álom kell, hogy legyen, gondolta és tényleg valószínűtlennek tűnt minden. Ez nem valóság.
Hát akkor mi?
Nem tudom. Nem akarom.
Gyilkos.
Nem.
De.
Nem!
Mi mindent fogsz még elpusztítani? Hát nem érzed magad nyomorultul? Ha ártatlan lennél miért lenne ilyen bűntudatod? Te is tudod, hogy hibás vagy. Te tehetsz róla.
De hát baleset volt.
Ugyan már. Ez nem éleszti föl őket. -súgta a hang, és amit mondott az "igaz" volt és fájt.
Felelőtlen vagy, mindig is az voltál.
Apám is mindig ezt mondta.
Apádnak igaza van, hogy megvet téged.
Borzasztó érzés volt kitaszítottnak lenni.
Hogyan engedhetted, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Hogyan mulaszthattál ekkorát?
Nem tudom. Sajnálom.
Hát sajnálhatod is.
Az olthatatlan szomjúság vigasz után és az önvád, hogy: Meg sem érdemelnéd, hogy jól érezd magad szétválaszthatatlanul összeolvadt Chris lelkében.
Hogy tudsz így élni?!?
Nem tudom.
Chris egy hálóban vergődött és szabadulnia kellett, ha nem akart megtébolyodni.
Ismerkedni kezdett. Sohasem volt erőssége, de most vadidegen emberekkel elegyedett szóba.
Kiábrándító volt. Semmitmondó üres fecsegés, panaszkodás vagy valamilyen lényegtelen baromságról való ostoba vita. Az emberek csak mondták a magukét. Senkit sem érdekelt semmi csak a saját nyomora. Hát nincs egyetlen értelmes ember sem ezen az átkozott bolygón? Chris ordítani tudott volna. Hogy hogy nem tud egy értelmes szót váltani valakivel?
Christian egyedül volt. Sok-sokezer ember között egyedül, és mire két nap alatt szinte mindent kipróbált, amivel megfeledkezhetett volna erről, már tudta, hogy egyedül is marad. Moziba ment, kuplerájba, kiállításra, játéktermekbe. Bement mindenhova, ahova csak lehetett. Hiába. Semmi sem nyújtott vigasztalást.
Bűnös volt, és ez alól nem kapott feloldozást.
Az üresség mindig ott maradt, meg a hang.
Na hogy vagy?
Rosszul.
Szegény, szegény. Épp, hogy megölsz valakit, és máris rosszul érzed magad.
Nem akarom. Hallgass el!
Hát igen. Ők már hallgatnak.
Hallgass!
Szegény Chris. Nagyon szenvedsz?
Szállj le rólam.
Ó milyen rossz lehet neked. Mennyire szenvedsz.
Sajnálom.
Talán, ha eléggé szenvedsz, azzal megválthatsz valamit.
Igen talán. Nagyon bánom.
Ó milyen rendes vagy. Gyere, igyál egyet.
Nem. Nem akarok inni.
Dehogyisnem.
Márpedig nem.
Mocskos kis patkány, kinyírtad az anyád és a legjobb barátod. Vedelni fogsz és könyörögni, hogy soha ki ne józanodj.
...és Chris belátta.
Veszített. Nem volt kiút.
Csupán enyhíteni lehetett valamelyest a gyötrelmet. Tompítani a fájdalmat. Fancsali képet vágva ledönteni a torkán a whisky-colát és a következőt kevesebb colával, és több whiskyvel kérni.
Most, hogy megint ott ült a bárpultnál és az agya megint tompulni kezdett, már jobban érezte magát. Bizakodva fordult a teremben lévő emberek felé. Még néhány perc és a részegség elfeledteti vele a... ...elfeledtet vele mindent.
A háttérben egy kis színpadon felgyúlt néhány reflektor. Négy fehér szmokingot viselő afroamerikai zenész a hangszereihez készülődött. Egyikük beállította a mikrofont és szólt néhány kedves szót a közönséghez, majd halkan játszani kezdtek. A jazz betöltötte az egész lokált. Chris kedvelte ezt a zenét. Hátát a pultnak támasztva már jó néhány perce hallgatta a szaxofon búskomor hangját, amikor egyszer csak egy dús hajú, középkorú férfi lépett oda hozzá. Szélesen mosolyogva szólította meg Christiant.
-Bocsásson meg Uram, hogy csak így megszólítom, de engedje meg, hogy meghívjam egy italra.- kérte barátságosan. Christian csak meredt rá értetlenül.
-Talán ismerjük egymást valahonnan?- kérdezte pillanatnyi habozás után.
-Uram, hiszen Christian Millst mindenki ismeri.- válaszolta amaz. -Ha nem tartanám idétlennek, még autogramot is kérnék.- folytatta nevetve. -Őszinte rajongója vagyok, és ha lehetne egy szabad kívánságom, azt kívánnám, hogy magát újra a pályán láthassam.- folytatta anélkül komolyra váltva, hogy a mosoly eltűnt volna az arcáról. Chris alig hitt a fülének, meg sem tudott szólalni, amíg meg nem jelent egy szőke szépség mosolyogva és oda nem lépett hozzájuk. A dús hajú a menyasszonyaként mutatta be a hölgyet, aki láthatólag megilletődött, amikor megtudta ki is az, akivel az imént kezet rázott.
-Sokat hallottam önről Mr. Mills, bár be kell vallanom a motorsport nem igazán az én világom.- duruzsolta. Chris jobb híján csak vigyorgott.
-Viktor valóságos csodákat regélt magáról.- tette még hozzá a nyomaték kedvéért, majd néhány kínos másodpercig mind a hárman összemosolyogtak.
-Uram, még egyszer elnézést, hogy csak így idetolakodtunk. További jó mulatást.- búcsúzott a dús hajú és karonfogva a menyasszonyát továbbindult még mielőtt Chris egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi is történt.
Csak ült és nézett a két távolodó alak után.
A fenébe ezek elmennek. -villant benne a felismerés.
Fölállt.
Nem mehetnek csak úgy el -gondolta. Beszélnünk kellett volna. Utánuk akart menni, de aztán megszólalt egy ismerős hang.
Ugyan már. Nem akarnak veled beszélgetni. Senki sem kíváncsi rád. -és Chris megtorpant. Szemei ugyan végig követték a párt, ahogy a kijárat felé igyekeztek, de a teste meg sem moccant.
Késő. -gondolta és hirtelen inni támadt kedve.
Már épp el akart fordulni, amikor három férfi lépett a lokálba. Kimérten, pimasz magabiztossággal. Furcsa, hogy egyáltalán feltűntek Chrisnek, de figyelni kezdte őket. Hármojuk közül a legkisebb haladt elől, szemét úgy hordozta körül a termen, mintha egy rakás vadember között ő lenne az egyetlen civilizált.
Rögtön szimpatikus lett neki a pofa.
Gennyláda. -vélte és akkor valami egész furcsa dolog történt.
A dús hajú, a szépséges barátnőjével társalogva nem nézett előre és a vállával a szembe érkező emberkének ütközött.
Az egész villámgyorsan történt. Chris hirtelen föl sem fogta. A kisember megpördült és megragadta a dús hajú öltönyét, akinek az arcán nyomban jogos felháborodás villant.
-Héj!- szólalt meg, de el is hallgatott. A felháborodás szinte nyomban meghunyászkodó félelemnek adta át a helyét. A lány értetlenül nézett rájuk.
A kisember méla undorral mérte végig a férfit, majd túlzottan is sima képét csúf maszkká torzítva mondott valamit. A dús hajú még mindig az alávetett szerepében, mintha elnézést kért volna, mire a másik egy hosszú másodpercig tartó töprengés után elengedte a zakóját. Amaz zavartan karonfogva a barátnőjét továbbindult. A kisember, mint aki jól végezte a dolgát meredt utánuk, majd a fejét csóválva összevigyorgott a kisérőivel.
Chris csak nézett, közben mélyen, a belsejében szivárogni kezdett a düh. Szeme a három férfira tapadt, akik időközben átvágva a táncolók közt a bár felé jöttek. Christ a kisember arcán ülő kifejezéstől elfogta az undor. Csak állt a pultnál és mereven bámulta a három fickót. Csak állt és nézett anélkül, hogy sejtette volna mi is történik. Fogalma sem volt, hogy később visszagondolva úgy véli majd, hogy az ezt követő néhány másodperc nyomta rá a pecsétet a későbbi sorsára.
Christian szeme összeakadt a kisemberével. El kellett volna kapnia a tekintetét, de ehelyett továbbra is megevően belebámult a képébe.
Micsoda merészség.
A kisember léptei lelassultak.
Mit akarsz?!!!
Megállt.
Chris visszafordult a pult felé. Ennyire azért mégsem kereste a bajt. Keze kinyúlt a pohárért, majd félúton megállt. Talán máris túlzásba vitte? -szorított a mellkasába. Úgy érezte, hogy álltak mögötte. Egyszeriben meglódult a szívverése. Mocskos érzés volt, szép lassan mégis megfordult.
A kisember pökhendi testtartással ott "tornyosult" közvetlenül előtte. Chris sokkal inkább a lelkébe markoló érzéstől ijedt meg, mint a három férfitól. Be kellett látnia, hogy a baleset óta sok minden megváltozott. Az idegei símán cserbenhagyták, és ő magára maradt a félelmével.
-Mit bámulsz te kis seggfej?- csattant a kisember semmitmondó hangja. Két nagydarab barátja ott állt szorosan mellette. Szinte körülfogták Christ, akinek valami kattant a fejében. Szemét lesütve elszámolt háromig, majd felnézett és ártatlan képpel megszólalt.
-Én csak úgy nézek, ...nézek ki a fejemből.
A kisember először nem fogta föl, majd gusztustalan vigyorral az arcán oldalba bökte az egyik társát.
-Nézd már, a barátunk viccelődik.- aztán a vigyor megmerevedett. -Ne szórakozz velem cimbora! Mondd meg szépen mi a francot bámultál rajtam?- csak úgy sugárzott belőle a fenyegetés.
Chris hallgatott. Figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi kigombolta a zakóját. A levegő szinte vibrált a feszültségtől.
-Az előbb már mondtam.- közölte. Furcsa volt, hogy a hangja remegett. A szemei egy pillanatra megakadtak a férfi zakóján. Csupán egy alig észrevehető kidudorodás volt, amit látott, majd lassan ismét a bárpult felé fordult. Hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem fél. Igenis félt, de félelmébe ezúttal gyűlölet is vegyült. Rég nem érzett agresszivitás gyűlt benne és készült ki is törni. Érezte, hogy uralkodnia kell magán. Muszáj. -gondolta és akkor megtörtént.
A kisember nem hagyhatta annyiban, hogy valaki hátat fordítson neki.
-Idenézz, ha veled pofázok!- sziszegte és megragadta Mills vállát.
Ez volt az a pillanat, amikor valami felrobbant Christianban.
Öld meg!!!
Az alkoholtól kótyagos feje egy szempillantás alatt kitisztult. Ettől kezdve minden villámgyorsan a régi ösztönei szerint, egy üvöltő hangnak engedelmeskedve történt:
ÖLD MEG!
Chris nem is akart ellenállni a parancsnak. Engedte, hogy az érzés kiáradjon és abban a pillanatban jó volt. Jó volt megölni.
Testének megtört, de még mindig veszélyes gépezete beindult.
Engedve, hogy ellenfele magafelé fordítsa lendült előre. Egész testsúlyát beleadva fejelt a kisember arcába fejelt. Tisztán érezte, amint a másik orrcsontja eltörik. Keze eközben előrenyúlt a zakója alá, a barátunk fegyveréért. Mikor az vérbeborult arccal hanyatt vágódott, Chris kezében már ott volt a pisztoly, melynek csövével azonnal, teljes erőből a jobbra álló alak arcába vágott.
A harmadik férfi keze már a pisztolyán volt, amikor Chris a homlokának szegezte a fegyvert.
Mindez villámgyorsan, másodpercek törtrésze alatt zajlott, de ő tudta, ha igazi profikkal akadt volna össze, akkor most halott lenne.
-Dobd el!- mondta remegő hangon, és hüvelykujjával felhúzta a pisztoly kakasát. A nagydarab mozdulata félbe maradt, de a fegyver még mindig ott volt a kezében.
ÖLD MEG!!! -ordított a hang Chris fejében.
Az ujja kifehéredett a ravaszon. Már nem sok kellett hozzá, hogy fölkenje ellenfele agyvelejét a háttérben sorakozó polcokra.
Remegett egész testében.
Öld meg!!! -és a nagydarab elengedte a fegyverét, mely koppanva két ájult társa mellé a padlóra hullott.
A bárban egyszeriben sűrűvé vált a levegő. A zenekar elhallgatott. Néma csend támadt aztán valaki tapsolni és fütyülni kezdett.
-Éljen!- kiáltotta, nagyot füttyentett és vadul tapsolt tovább. Senki sem csatlakozott hozzá.
Christian idegesen arrébb lépett és leeresztette a fegyvert. Agyában rohamosan oszlani kezdett a köd. Elképedve meredt a padlóra miközben visszaengedte a fegyver kakasát. Majdnem kinyírtam, lüktetett benne a felismerés.
-A kurva életbe.- sziszegte, amikor újra fölemelte a tekintetét. A nagydarab még mindig mozdulatlanul állt és azon kívül, hogy már ketten tapsoltak senki sem moccant. A zavar egy másodperce után Chris a bármixer kezébe dobta a pisztolyt és minden sietség nélkül elindult kifelé.
Sohasem fogjátok megérteni.
Mire az ajtóhoz ért a fél lokál ujjongott.
A szemközti pultnál Greg Pelsen fölállt és a férfi után indult. Csak az utcán érte utol.
-Uram.
Chris hátrafordult, majd meg is állt. Meglepetten nézett az odaérkező úriemberre.
-Azt hiszem most nem alkalmas, hogy megmagyarázzam, de kérem, hívjon fel holnap, ha nem megterhelő.- hallotta a szavait, és önkénytelenül elfogadta a feléje nyújtott névjegykártyát. Meg sem próbálta leplezni gyanakvását.
-Kérem!- mondta a férfi magyarázat helyett.
Chris csak nézett, majd szó nélkül bólintott, beült egy taxiba és elhajtott.
A bárban senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy hívja a rendőrséget.


-35-


Jerry kényelmesen elhelyezkedett a bőrfotelben és elkezdte a beszámolóját.
-Két és fél évvel ezelőtt még profi motorversenyző volt. Azt mondják, ahogy az évet kezdte ő lett volna a világbajnok.
-Furcsa, hogy még nem hallottam a nevét.
-Pedig hallhattad volna. Állítólag félelmetes dolgokat művelt a pályán. Az emberek szinte megvesztek érte. Persze a Super-Bike körül sohasem csapnak akkora hűhót, mint a GP vagy a Forma-1 körül, habár akkoriban talán pont neki köszönhetően ennek a kategóriának is megnőtt a népszerűsége.
-Gondolom nincsenek anyagi gondjai.- vélte Greg.
-Ahogy vesszük. A fickó azelőtt nem volt valami befutott. A balesete óta pedig nem kereshetett túl sokat. Ha engem kérdezel, nincsenek milliói.
-A múltjáról mit tudsz?
-1962-ben született San Francisco-ban. Már kilenc éves korában motorozott. Őstehetségnek mondták és nagy jövőt jósoltak neki. Szülei egy darabig támogatták versenyzői ambícióit, aztán néhányszor összetörte magát és lemondott a versenyzői karrierről. Az orvosi egyetemre jelentkezett, de fél év után otthagyta. Önként jelentkezett a hadseregbe. Fél évvel később átkerült a biztonsági szolgálathoz. Tizenkét hónap kiképzés után négy évig dolgozott Flaming szenátor mellett.
-Mi a fene.
-87-ben egy lövöldözésnél két társát agyonlőtték. Ettől kezdve mintha egy kicsit hamarabb sült volna el a kezében a pisztoly. Kikészült idegileg. 88-ban abbahagyta és visszament versenyezni. A többit már tudod.- fejezte be Jerry és tekintetét várakozóan Gregre emelte.
-Tudom, hogy hülyén hangzik, de úgy érzem, megvan az emberünk.
-Emberünk?
-Igen.- bólogatott Greg.
-Bármennyire is szeretném, nem értem.
-Akkor elmagyarázom.- nyúlt Pelsen az asztalon álló szivarosdoboz után. -Te magad is láttad mit művelt az a Mills tegnap azzal a három fickóval. Igaz?
-Igaz.
-Szóval...- folytatta Greg, miközben rágyújtott egy havannára. -...nekem az a véleményem, hogy ő meg tudná csinálni.
-Mit?
-Megvédeni Saraht.
-Micsoda?
-Hogyhogy "micsoda"?
-Csak nem azt akarod mondani, hogy ezt a Millst óhajtod fölvenni a lányod mellé testőrnek?
-Meg vagyok róla győződve, hogy ennél az embernél jobbat nem találnánk. Valami azt súgja, hogy megbízhatok benne.
-Honnan tudod, hogy egyáltalán érdekelni fogja az ajánlatod?
-Sehonnan. Hacsak abból nem, amit elmondtál. Egyedül van, és úgy tűnik, nem tud mit kezdeni magával.
-Ez még nem jelenti azt, hogy két kézzel fog kapni a megbízás után.
-Nem, persze. Egy kísérletet azért megér.
-Talán...- vonta meg a vállát Jerry. -...de azt már végképp nem értem, hogy mennyivel lesz ő jobb, mint valaki más. Elég régen nem foglalkozik testőrködéssel.
-Éppen ez az. Nem is néz úgy ki, mint egy gorilla.
Jerrynek mintha derengeni kezdett volna valami.
-Gondolod, hogy őt Sarah jobban elviselné?
-Feltétlenül.
Jerry habozott. Greg szavaiban volt valami igazság, mégsem tetszett neki a dolog.
-...és honnan tudod, hogy megbízhatsz benne? Úgy értem, ha egy irodához fordulunk, azok felelőséget vállalnak az embereikért.
-Bízom a megérzésemben.
Jerry csak ült és a perzsa mintáit bámulta.
-Hát nem tudom.- sóhajtott föl. -Valahogy furcsának tűnik a gondolat.
-Az is.
-Lehet, hogy többet nem is hallasz felőle.
-Fel fog hívni. Ebben biztos vagyok.


-36-


-...porból vétettél, és porrá leszel...- kántálta a vén pap, mélységes gyásszal átitatva a máskor olyan vidám olasz nyelvet. -...az Atya, a Fiú és a Szentszellem nevében. Ámen.
Enrico álláról könnyeivel keveredő esőcseppek hulltak alá. Giovanni feléje nyújtott egy kis, lapátféle szerszámot. A consigliori elvette és néhány sárrá dagadt rögöt szórt az öreg Zaluchi sírjába. Az agyagos föld toccsanva hullt az ébenfa koporsóra.
A szakadó esőben átázott fekete ballonkabátot szorosabban összehúzva magán Enrico elindult kifelé. Maga mögött hagyta a könnyező tömeget és azt az embert, akit talán a saját apjánál is jobban szeretett. Elhagyatottnak és magányosnak érezte magát. Nem volt bizakodó, egy kicsit sem.
Mind nehezebben tudott szabadulni a baljós gondolattól, hogy a Don halálával az ő sorsa is megpecsételődött.


-37-


Christian visszaakasztotta a kagylót és tanácstalanul nekidőlt a telefonfülke oldalának. Nem tudta eldönteni mi legyen. Mintha csak most látná először, vizsgálgatni kezdte a kezében tartott névjegykártyát. "Greg Pelsen, Pelsen & Co. Teherhajózási Vállalat" olvasta sokadszor. Vajon mit akarhat tőle ez az ember, tette fel magának újra meg újra a kérdést. Fogalma sem volt róla.
Habozott felhívni. Félt, hogy megint csak valami jelentéktelen baromságról lesz szó. Hajózás. Mi köze neki a hajózáshoz? Be kellett látnia, hogy nem sok. Talán érdekeltségeik vannak a motorsportban.
A végén még valami állást kínálnak neki, és talán pont erre is lenne szüksége. Nemrég járt a bankjánál, hogy beváltson egy csekket. Tudomásul kellett vennie, hogy anyagi helyzete messze nem olyan rózsás, mint amilyen egy fél évvel ezelőtt volt. Ha tetszik, ha nem, néhány hónap és el kell adnia valamelyik lakását.
A fenébe is. Mit veszíthetek? -határozta el magát.
Fölemelte a kagylót és bedobott néhány centet.
Tárcsázott. Hallotta a kattanást, amint a készülék kapcsolt. A névjegyet még mindig a kezében szorongatta. A búgó hangot figyelte, amellyel a hívása a vonal túlsó végén kicsengett.
A tenyere nyirkossá vált és a levegőt is szaporábban szedte.
Ismét egy halk kattanás.
Fölvették.
-Halló. Pelsen and Co. titkárság.
-Jó napot. Mr. Pelsennel szeretnék beszélni.- közölte Chris és lelke mélyén föllélegzett, hogy még kapott néhány másodpercet.
-Szabad tudnom ki keresi?
-Christian Mills.
-Máris kapcsolom Mr. Mills.
Kattanás, egy újabb ezúttal mélyebb búgó hang, majd ismét fölvették.
-Halló. Mr. Mills?- szólalt meg egy enyhén izgatottnak tűnő férfihang.
-Igen.
-Greg Pelsen vagyok. Örülök, hogy felhívott. Bocsásson meg, ha a továbbiakban is rabolni szeretném az idejét, de feltétlenül találkoznunk kell.
Alig negyedórával később Christian egy elegáns kávéházban ücsörgött a megszokott whisky-cola társaságában. Közvetlenül az ablak mellett foglalt helyet. Jobban szeretett volna a teraszon maradni, de odakint zuhogott az eső.
Most már biztos volt benne, hogy valamilyen ajánlatot fog kapni. Pelsen nem volt hajlandó telefonon bármit is elárulni. Akárhogy is, felcsigázva ücsörgött a Kávézóban, tekintete az utcát fürkészte. Lerítt róla, hogy vár valakit. A pincér megesküdött volna, hogy az úrnak ott az ablaknál randevúja lesz, mégpedig egy igen fontos randevúja. Bizonyos értelemben talán nem is tévedett túl nagyot.
További öt perc elteltével a kávézó előtt egy taxi húzott a járda mellé. Chris a szakadó esőben csak annyit látott, hogy az utasa előrenyújt valamit a sofőrnek, majd kiszáll és kalapot viselő fejét leszegve, az épület felé igyekszik. Elvesztve szem elől Chris a bejáratra szegezte tekintetét.
A férfi kalapját már a kezében tartva lépett az előtérbe.
Egy ötvenes évei elején járó határozott megjelenésű, kimondottan jól öltözött üzletembert látott. Kissé magas homloka fölött már erősen őszült. Arcának megannyi ránctól barázdált, kemény vonásait értelmesem körülpillantó, világoskék szemei csak kihangsúlyozták.
Az a típus, akit a beosztottjai egyszerűen csak emberevőnek titulálnak.
Christian azonnal felismerte. Greg Pelsen állt az ajtóban.
Átázott esőkabátban körülhordozta a tekintetét a termen. Megpillantva Millst, egy rövid mosollyal odalépett hozzá és egy másodpercnyi csend után, még mindig szó nélkül kezet nyújtott. Chris eközben fölemelkedve helyéről fogadta el a feléje nyújtott jobbot. A férfi mélyen a szemébe nézett és hosszan megszorította az övét. Olyan volt ez a kézfogás, mintha régi barátok találkoztak volna hosszú idő után újra.
-Örülök, hogy eljött.- szólt Pelsen és a hangjából érződött, hogy nem csak az udvariasság beszél belőle.
Kabátját és kalapját az asztaluk mellett álló fogasra akasztotta és Christiannal szemben helyet foglalt. Alig hallotta meg a pincér szavait.
-Jó napot Uram. Mit szabad hoznom?
-Mr. Mills?
Chris csodálkozott, hogy a férfi a nevén szóltja.
-Egy kávét kérek.- mondta végül.
-Két kávét és egy tonikot, legyen szíves.
Chris érdeklődve figyelte, ahogy a másik az asztalra könyökölve néhány másodpercre a gondolataiba merül. Úgy tűnt, mintha a mondanivalóját rendezné. Láthatóan fontos volt neki a találkozó.
-Úgy vélem...- kezdett bele Pelsen, egyik pillanatról a másikba. Szavait lassan megfontoltan ejtve beszélt, anélkül, hogy felnézett volna az asztalról. -...hogy az ügy, amely miatt itt vagyunk, nem tűr semmiféle köntörfalazást.- mondta és fürkészően felpillantott. Mills arca rezzenéstelen maradt. -Ezért, bár nincs könnyű dolgom, megpróbálnék a lényegre térni.
A pincér máris felszolgálta a két kávét és az üdítőt.
Pelsen mélyet lélegezve folytatta. Úgy látszott valóban nincs könnyű dolga.
-Mint már bizonyára ön is sejti, egy ajánlatot szeretnék tenni. Be kell vallanom egy olyan ajánlatot, amely az én részemről kissé elhamarkodott. Meg kell értenie, hisz alig ismerem magát. Persze ez megváltozhat, amennyiben önt egyáltalán érdekli a dolog.
Chris alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy kész meghallgatni magát az ajánlatot, bár nem igazán értette, mit ért a férfi azon, hogy "alig ismerem magát". Legjobb tudomása szerint egyáltalán nem ismerték egymást.
Greg pillantása hol az asztalra, hol pedig Millsre szegeződött. Nehezen találta a szavakat.
-A lányomról van szó Mr. Mills.- mondta végül egyenesen.
Chris nem értette. A lányáról? Mi közöm nekem az ő lányához.
-A lányom mellé szeretném fölvenni testőrnek.- jelentette ki Greg, Mills ezúttal igencsak beszédes arcát figyelve.
-Tessék?- kerekedtek el Chris szemei. Csak alig tudva leplezni meghökkenését, enyhén tátott szájjal közelebb hajolt.
-A lányom minden porcikájával tiltakozik az ellen, hogy testőrt fogadjak mellé.- folytatta Greg, és amikor Chris immáron másodszor hallotta a testőr szót, úgy vélte jobban jár, ha lehajtja az italát. -Találnom kellett valami megoldást és arra jutottam, hogy egy olyan emberre van szükségem, aki nem olyan, mint egy testőr.
Chris értetlenül meredt az előtte ülő úriemberre, akinek most, hogy végre elmondta, amit akart, kezdett visszatérni a magabiztossága.
-De miért pont én?
-Lehet, hogy nem pont ön.- hangzott a válasz. -Hallgattam az első benyomásomra.
-Honnan gondolja, hogy egyáltalán képes vagyok ellátni egy ilyen feladatot?
-Láttam magát tegnap este.
-És gondolja, hogy ennyi elég?
-Én úgy vélem, hogy magában van ennél több is.
Chris tanácstalanul csóválta a fejét. Nem tudott mit mondani. Képtelenségnek tartotta az egészet, de mélyen odabent valami egy pillanatra ujjongani kezdett, miközben egy szelíd csendes hang azt súgta, hogy: kapaszkodj bele ebbe a lehetőségbe.
Greg várt még néhány másodpercet, mielőtt nekiszegezte volna a kérdést.
-Érdekli a dolog?- és a tekintetével szinte átfúrta Millst. Egy pillanatra keményen egymás szemébe néztek.
-Talán.- mondta Chris, mire Greg arcán átsuhant egy könnyű mosoly.
-Remek.- nyugtázta elégedetten, és újra magára öltötte az "emberevő" arckifejezést. -Akkor talán térjünk a részletekre.
-Térjünk.
Greg belekortyolt a kávéjába, mielőtt nekifogott volna. A feszültség gyorsan oldódott.
-A lányom huszonhat éves, csinos, intelligens és legfőképp szabad, mint egy madár. Én neveltem ilyennek és ezt a szabadságot a legkisebb mértékben sem áll szándékomban korlátozni. Olyan valakire van szükségem, aki állandóan mellette tud lenni. Amennyiben megegyezünk, oda kellene költöznie hozzánk.
-Értem.- gondolkozott el Chris. -Mitől félti a lányát?
-Hát igen, ez az.- komorult el Greg arca. -Tavasszal látta először azt a férfit. Amolyan szatír féle. A dolgot jelentettük a rendőrségnek, Sarah, ő a lányom, pedig másfél hónapra Európába utazott, egy... - a férfi furcsa, fitymáló arcot vágott, ahogy kimondta. -...konferenciára. A nyomozás nem járt különösebb eredménnyel. Sarah hazajött és az egész kezdődött elölről. A rendőrség tehetetlen. Azt tanácsolták, hogy fogadjak testőrt.
Chris időközben szintén felfedezte a kávéját. Ugyan félig kihűlt, mégis megkevergette, majd minden teketória nélkül kiitta. Mindig is nagy kávérajongó volt.
-Tudja, nekem kezdettől fogva tetszett a testőr ötlet, csak Sarah ellenkezett folyton. Egyrészt mert, hogy annyira szabad, másrészt meg azért, mert...- itt Greg habozott egy pillanatot, vett egy mély levegőt és stílust váltva, némi gúnnyal, de azért diplomatikusan folytatta. -Tudja, a lányom mélyen vallásos és a hite szerint nincs szüksége védelemre, mert hogy: "Isten majd megvédi." Azóta is bánom, de akkor engedtem a lányomnak. Néhány nappal ezelőtt az a szemét majdnem elkapta.- miközben beszélt ökölbeszoruló kezén kifehéredtek a bütykök. -Most már nincs visszakozz. Elég.
Chris bólintott.
-Mennyi ideig lenne rám szükség?
-Igen, ez jó kérdés.- állapította meg Greg. -Ezzel el is jutottunk az én problémámhoz. Mielőtt viszont ebbe belemennénk beszéljünk az anyagiakról. Kész vagyok önnek napi kétszáz dollárt fizetni, továbbá fedezni minden költségét. Amennyiben meg leszek elégedve a munkájával további száz dollár az, amit adni tudok. Úgy vélem ez a feladat relatív veszélytelenségét tekintve igen méltányos.
-Határozottan méltányos.- mosolyodott el Chris, de Pelsen továbbra is komor arcát látva ő is elkomolyodott.
-És most, ha még mindig érdekli a dolog, fel szeretnék tenni néhány kérdést.
-Hallgatom.
-Helyes.- bólintott Pelsen. -Van valami az ön életében, amiről tudnom kellene ahhoz, hogy teljesebb legyen az önről alkotott képem?
Chris hosszan nézte Greget. Lelki szemei előtt újra felrémlettek a már eltemetettnek hitt képek. Újra érezte a kezében a visszarúgó fegyvert, orrában a lőpor csípős szagát. Megint ott feküdt az utca betonján testével védve egy vadidegen embert, miközben egy géppisztolysorozat az arcára fröcskölte társai vérét.
Tekintetét az asztalra szegezve halkan csak ennyit mondott:
-Ha baj van, habozás nélkül kész vagyok ölni.
Greg figyelmesen nézte.
-Értem.- mondta megfontoltan. -Én katona voltam. Én is öltem. Vietnámban. Nem vagyok rá büszke, de értem, hogy mit akar mondani.
Chris hallgatott.
-Valami egyéb?- siklott tovább Greg a hallottakon.
-Talán a versenyzői előéletem.
-Nem. Azt hiszem, ez a mi ügyünket nem befolyásolja.
-Talán tényleg nem.- Chris hangja alig észrevehetően megremegett. –Tudja, elég nehéz helyzetbe kerültem, melyből "nála" kerestem menedéket.- mondta, és ujjával megkocogtatta a poharát.
-Amíg nem befolyásolja a munkáját, addig engem nem érdekel.- közölte Greg a pohárra nézve. Chris nem akarta feszegetni a kérdést, csak bólintott.
-Egy utolsó kérdés.
Chris felnézett, egyenesen Greg szemébe.
-Megbízhatok magában?- kérdezte az úriember és abban a pillanatban Chris valamiért mélységes tiszteletet tudott érezni iránta. Gondolkodott egy pillanatig, majd a lehető legegyszerűbben válaszolta.
-Azt hiszem igen.
-Rendben. Akkor én hadd javasoljam, hogy vágjunk rögtön a közepébe. Tegyünk egy próbát és néhány nap elteltével mindketten tisztábban fogunk látni.
-Úgy érti, hogy felvenne próbaidőre.
-Így is mondhatjuk, bár én úgy érzem remekül meg fogjuk érteni egymást. Legalábbis, ami engem illet. Az, hogy Sarah-val hogyan jön ki, az magán múlik.
-Értem.
-Van valaki, akivel meg kell beszélnie a dolgot?
-Nincs.
-Remek. Most három óra van. Ha addig össze tud csomagolni, mondjuk, úgy hatra magáért megyek.
-Úgy értsem, hogy még ma költözzek önökhöz?
-Természetesen.


-38-


Miután berámolta a holmiját, behúzta a sporttáska cipzárját és megállapította, hogy minden kétséget kizáróan elkészült. Nem volt mit tenni, mint várni. Letört egy szeletet az asztalon heverő csokoládéból és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben.
Ült és lassan kezdett ráeszmélni mi is történik. Az összecsomagolt holmijára nézett és hirtelen minden olyan valószínűtlennek tetszett. Tegnap még reménytelenül elveszettnek érezte magát, ma pedig...
Chris, mibe keveredtél? -mondta magának.
Valójában gőze sem volt róla. Testőr lesz egy gazdag családnál? Hihetetlen. Azt gondolta, hogy azoknak az éveknek vége. Gyűlölte azokat az éveket, főleg a végén. Soha többet nem akart testőrként dolgozni, se a pénzért, se semmi másért. Képtelen volt együtt élni a felelőséggel. Nap mint nap olyan helyzetekben helytállni, ahol csak Isten lett volna képes megvédeni bárkit is. Képtelen volt megbirkózni a halállal.
Nem bírt.
Maga sem értette, miért érezte most ezt a szinte gyermeki örömöt, hogy megkapta ezt a lehetőséget. Egy fiatal lányt megvédeni egy szatírtól talán nem túl megterhelő feladat. Igen, gondolta, ez menni fog.
Jól fog jönni a pénz is. Pelsen nagyon is bőkezű. Túlzottan is talán.
Olyan,...nem is értette mi ez, de olyan elfogadó volt vele. Bizalmat érzett felőle, megalapozatlan bizalmat.
Hálás volt érte.
Ez a feladat megállíthatta a lejtőn.
Chris lelke mélyén megszólalt valaki.
Gondolod, hogy meg lesznek elégedve veled?
Tényleg. Mi van, ha nem? A fenébe! Marhára kell majd vigyáznom. Főleg az első időben minden szavam meg kell gondolnom.
És mi van, ha elkapják a szatírt? Azonnal lapáton vagy.
Hát igen.
Lehet, hogy meg sem tudod kedveltetni magad a lánnyal.
Lehet.
Akkor meg mit örülsz itt, mint majom a farkának?
Hát azért ez is több a semminél.
Igen?!?
Igen.
Hát akkor most figyelj! A lány lehet, hogy tényleg bajban van. Mi van, ha nem tudod megvédeni. Több mint öt éve nem dolgoztál. Kész idegroncs vagy. Felelőtlenség!
Hát nem is tudom.
Elkapják és megerőszakolják.
Nem valószínű. Egy testőrrel védett személy túl nehéz préda egy szatírnak.
Szatír? Te ezt el is hiszed? Ez a pali hónapok óta figyeli a lányt. Pszihopata. El fogja kapni. Megerőszakolja valahol, aztán feldarabolja és bedobja a lány fülét a postaládádba.
Chris lelke összefacsarodott.
Tehetetlen vagy. Ha tényleg baj lesz, nem tudod megvédeni. Persze lehet, hogy megúszod és hát neked amúgy sem számít túl sokat az emberélet. Igaz Chris?
A kaputelefon sípolása visszazökkentette Christiant. Miközben fölállt és a falra szerelt készülékhez lépett az órájára pillantott. Öt óra volt.
-Mr. Pelsen?- szólt bele a beszélőbe.
-Igen.
-Feljön egy italra?
-Miért is ne?
-Várom.- A készülék reccsent egyet és elnémult.
Egy perccel később Greg Pelsen kilépett a liftből, átsétált az előszobán egyenesen a nappaliba. Chris a bárszekrény előtt állt és épp jeget dobált a poharakba.
-Mit iszik?- kérdezte futólag Pelsenre pillantva.
-Egy Scotchot.- válaszolta az, miközben tekintetét körülhordozta a szobán. -Egész szépen lakik.- jegyezte meg elismerően száját enyhe mosolyra húzva. -Tetszeni fog magának nálunk. Hasonló az ízlésünk.
Chris visszamosolygott.
-A kérdés csak az, hogy én is tetszeni fogok-e maguknak.- mondta és átnyújtotta Pelsennek az italt.
-Nekem máris tetszik, ami pedig a családomat illeti, nos amennyire tőlem tellett előkészítettem az érkezését.- közölte Greg komolyan. -A feleségem őszintén örült, hogy még ma megérkezik. Remek asszony, vele nem lesz semmi baj. Sarah-val viszont vigyázzon, nem volt valami lelkes.
Chris bólintott.
-Fegyvere van?
-Nincs.
-Nem baj, egyenlőre nem is lesz rá szükség.
-Volna egy kérdésem Mr. Pelsen.
-Tessék.
-Tisztában van vele, hogy öt éve nem szagoltam a munkámnak még csak a közelébe sem?
-A biciklizést sem lehet elfelejteni.
-De ki lehet jönni a gyakorlatból. Lehet, hogy nem tudom megvédeni a lányát.
Greg elgondolkozott. Az italát vizsgálgatta, aztán felnézett Chrisre. Furcsa makacsság ült a mosolyában.
-Meg tudja védeni.
Chris csak nézett vissza és csendben bólogatni kezdett. Greg Pelsennek nem lehetett ellentmondani.
-Tetszik a kabátja.- intett az egyik fotelen heverő dzseki felé.
-Valaha a nagyapámé volt.
-Tudja, amikor először láttam magát a kabátra lettem figyelmes. Szenvedélyesen gyűjtöm a régi holmikat.- mesélte és egy húzásra kiitta a Scotchot. -Mehetünk?
-Akár azonnal.- felelte Chris.
-Akkor induljunk.


-39-


-Sarah ígérd meg, hogy legalább egy egész apró esélyt adsz neki.- szólalt meg Kay hosszú csend után. Hangja gyermeki szelídséggel szólt az asztal terítésénél segédkező lányához.
-De anya!- mosolyodott el Sarah. -Nem vagyok én emberevő.
-Hát persze, hogy nem. Kivéve, ha testőrökről van szó.- vélte Kay miközben illatos virágcsokrot helyezett az asztalon álló vázába.
-Testőr...- ízlelgette a szót Sarah. -Ritka hülyén hangzik.- állapította meg, de lelke mélyén örült is, hogy megint nyugodtabb lehet. -Egész áldott nap egy kétméteres, rágógumit rágcsáló gorillával a nyomomban fogok mászkálni.
Kay ártatlanul megvonta a vállát.
-Apád azt mondta, hogy csak egy kilencven magas.
-Komolyan? Úgy sokkal jobb.- gúnyolódott, aztán hirtelen elmosolyodott. Tudta, hogy csak jót akarnak neki.
-Én csak arra kérlek, hogy legalább addig ne nyeld le keresztbe, amíg meg nem ismerted egy kicsit. Apád állítja, hogy nála jobbat nem találhattunk volna.
Sarah már csak szokásból is ellenkezett egy kicsit.
-De hát nekem lehet, hogy egyáltalán nincsen szükségem testőrre.
-Miért? Kezd szimpatikus lenni a szatír?- kérdezte Kay kis éllel a hangjában. Sarah lassan megállt a mozdulat közepén. Enyhe fintorral az arcán felvont szemöldökkel nézett anyjára.
-Azt azért ne várd, hogy még kedves is legyek hozzá!- közölte és letette a tányért, mellyel eddig gesztikulált. -Úgy érzem itt az ideje, hogy átöltözzek.- indult a lépcső felé. Kay kérdően nézett utána.
-Mit nézel?- mosolygott Sarah. -Igen, igen átöltözöm.- mondta, aztán megvonva a vállát felment.
Tényleg, miért is akarok átöltözni? Ez a pasas nem futóvendég, hogy átöltözz miatta. Ez mindig itt lesz. -torpant meg, aztán mégis fölment és leült a sminkasztal elé. Háromnegyed órába telt mire elkészült. Épp indulni készült lefelé, amikor odalent megcsikordultak a Rolls kerekei alatt a kavicsok.
Izgatottan lépett az ablakhoz.
Táskával a kezében egy sápadt bőrkabátos fiatalembert és az apját látta kiszállni a kocsiból. A testőr nem volt sehol.

Előre sejteni lehetett, hogy Pelsenék otthona bűzleni fog a pénztől, de hogy ízléses is lesz arra Chris nem számított.
A lemenő nap utolsó sugaraiban fürdő hatalmas kertbe egyfajta lágysággal illeszkedett a nagy, de nem erőszakosan modern épület. Chris meg sem próbálta elrejteni tetszését.
-Csodálatos.- jelentette ki egyszerűen, miután Greg kiszállva a volán mögül mellé lépett. Szemmel láthatóan örült a bóknak.
-Jöjjön, körülvezetem.
Chris letéve táskáját Pelsen után indult. Először a házat járták körül. Greg megmutatta az összes kijáratot, a garázst, és a velük kapcsolatos biztonsági berendezést.
-Van kocsija?- kérdezte.
-Jelenleg nincsen.
-Majd szerzünk egyet. Szüksége lehet rá. Nem tartom ugyanis lehetetlennek, hogy Sarah megpróbálja majd lerázni egyszer kétszer.
Chris némán tudomásul vette a figyelmeztetést.
-Addig, bármelyik autót elviheti, ha úgy hozza a szükség.
Vajon ki az, akire vigyáznom kell?
Chris lelki szemei előtt felötlött egy kezelhetetlen elkényeztetett csodabogár képe.
-Sarah nagyszerű ember, ne féljen.- közölte Greg, mintha olvasott volna a gondolataiban.
Tíz perccel később, miután futólag megtekintették a közeli melléképületeket is, a kertészetet és a jobb oldali utca frontjára nyíló oldalbejáratot a szeméttárolókkal, visszaindultak a ház felé.
-Hátul van még egy kerti lak is, de azt inkább holnap nézzük meg.
Pelsen kinyitotta a bejárati ajtót, majd udvariasan előre engedte a kissé izgatott Christ. Odabent Greg megelőzve őt elindult befelé.
-Jöjjön, bemutatom a családomnak.
A ház tágas helyiségei a sok márvány, a krómvázas bútorok ellenére kellemes melegséget árasztottak. Az itt-ott elhelyezett állatprémek, a vastag szőnyegek, a lágy pasztellszínekben játszó festmények, és a ki tudja honnan áradó diszkrét fény otthonosságát a medence égszínkék víztükre sem tudta megtörni.
Chris hosszú pillanatokra elmerült a látványban. Mikor újra feleszmélt, Greg már az étkező felé tartott. A díszesen megterített asztal mellől előlépett egy kedvesen mosolygó, végtelenül elegáns nő.
Greg lágyan a vállára téve a kezét vezette egy lépésnyit.
-Kay. Engedd meg, hogy bemutassam Christian Millst.- mondta udvariasan.
-Örvendek.- nyújtotta a kezét az asszony. Hangja ritka közvetlenséggel csengett, mellyel az arisztokratikus szépsége által köréje vont, láthatatlan fal egy csapásra leomlott.
-A feleségem.
-Részemről a szerencse.- fogadta el Chris a feléje nyújtott kezet.
-Sarah hol van?
-Itt kell lennie valahol.- mosolygott az asszony Chrisre.
-Hát majdcsak előkerül.- vélte Greg és a medence melletti bárhoz invitálta őket. Hat formatervezett szék közül választhattak egy jókora ovális asztal mellett. Chris előzékenyen Mrs. Pelsen alá segítette a széket, majd maga is helyet foglalt.
-Neked a szokásost drágám?
-Nem, köszönöm, most semmit.
-Christian?- fordult Greg Millshez. -Ugye szólíthatom így?
-Természetesen.
-Mit iszik?
-Egy colát elfogadok.
-Tisztán?
-Tisztán.
Greg bólintott.
-Remélem nem okozott problémát ez a hirtelen költözés?- érdeklődött Kay együttérzően.
-Problémát nem, de bevallom egy kicsit váratlanul ért az egész.
-Meglátja, jól fogja érezni magát itt nálunk.- folytatta az asszony és mosolygós arcán alig észrevehető árnyék suhant át. Maga sem volt biztos az előbbi kijelentésében. -Én csak arra kérem, bármit tenne a lányom, őn mindig legyen nagyon éber és legfőképp türelmes.
Chris egyre növekvő aggodalommal várta a találkozást Sarah-val.
Greg az elkészített italokkal átsétált az asztalhoz.
Fura egy madár lehet. -gondolta Christian. Szeme az étkező felé tévedt. Szinte észre sem vette az ott álló alakot. Greg éppen a colát nyújtotta felé, amikor ráeszmélt, hogy látott valakit. Megfeledkezve Mr. Pelsenről kapta vissza a tekintetét az étkező felé.
Sarah zavarba ejtő természetességgel állt az átjáróban. Hátára omló természetes szőke hajának hullámosan fénylő koronája alól egy megigéző szempár meredt Christianra. Telt ajkai kissé megnyíltak miközben figyelt.
Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Greg nem értette, hogy Christian miért nem veszi el a poharat, azután ő is az étkező felé pillantott.
Sarah állt még egy kicsit aztán elindult. Alig a köldökéig érő pasztelzöld selyemblúzt, hozzáillő nadrágot és magas sarkút viselt. Ahogy közeledett egyszerre hanyag és kimért léptekkel, csak úgy áradt belőle a felnőtt nőiesség, az a bizonyos tekintély, amely el nem kerülhette az érzékeny ember figyelmét.
Kay tekintete ide-oda vándorolt Sarah és a vendégük arca között. Leplezetlen érdeklődéssel szemlélte az eseményeket.
Chris, zavarában megfeledkezve italáról, köhintett kettőt. Nem tudta, hogy mit is csináljon. A feléje közeledő nő szép volt, sőt nő volt, sőt több volt, mint csak egy szép nő, és benne a gyanú, hogy ő Sarah, lassú kíméletlenséggel kezdett bizonyossággá válni.
Kétlépésnyi távolság választotta el őket egymástól, amikor a hölgy megállt előtte.
-Sarah, bemutatom Christian Millst.- törte meg Greg a csendet, egyben kiszabadítva Chtistiant a lánya foglyul ejtő pillantásából.
-Miss. Pelsen.- emelkedett föl Chris a helyéről.
-Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy testőr.- közölte vele Sarah. Tiszta, egyenes hangjából Chris nem tudott kihámozni semmit.
-Ezen segíthetünk.- vélte.
-Még csak az hiányozna.- szólt és kényelmesen helyet foglalt anyja mellett. Szavaiban ezúttal ellenszenv csengett.
Chris végre ismét észrevette a colával türelmesen ácsorgó Greget.
-Köszönöm.- vette el tőle a poharat. Gondolatban még hozzátette: Azt hiszem igazad volt öregem. Sarah-val tényleg nagyon kell majd vigyáznom...





Alexander Schlingloff - Regénye
Az életed ára
Christian Mills új életet kezd
...de ezért nagy árat
kell fizetnie!

A folytatáshoz kérem, töltse le a regényt!
Ön két percen belül a saját számítógépén olvashatja "Az életed ára" c. regény, több mint 250 oldal izgalmas, felejthetetlen elbeszélését!

Az általunk használt eBook technológiának köszönhetően színvonalas kivitel mellett, a legnagyobb kényelemben egy rendkívüli olvasási élmény részese lehet. A regény hagyományos könyv formátumban amúgy 300 oldal terjedelmű lenne.

A teljes regény letöltéséhez, kérem, kattintson ide:
http://www.egyjoregeny.hu/az_eleted_ara_ebook.ebk (1.69 M) Javaslom, hogy mentse a filet az "asztalra" hogy biztosan megtalálja, és mindig kéznél legyen.

FONTOS! Az ÚJ böngészőt (eBook Viewer 6), amivel a regény megnézhető az alábbi hivatkozásról töltheti le: http://downloads.marketingtips.com/ebook/ latest/viewer/ebookviewer6.exe
(~1.5 M )

Miután letöltötte a böngészőt, telepítenie kell. Kattintson kétszer a letöltött ebookviewer6.exe fájlra és a telepítés automatikusan megkezdődik. Amennyiben további segítségre van szüksége a telepítéshez az alábbi eBook Help oldalon bőséges információt talál.

Az eBook letöltését és a böngésző telepítését követően mindössze kétszer kell kattintania a letöltött az_eleted_ara_ebook.ebk file-ra és megnyílik.

eBook Help:
Részletes letöltési és használati útmutatás. Ha további segítségre van szüksége, kérem, kattintson ide!

FONTOS! Mivel az eBook dokumentumok exkluzív, biztonsági publikációk, Ön a regény teljes verziójához kizárólag a saját felhasználónevének és jelszavának a birtokában férhet hozzá. Az Ön egyedi felhasználó nevét és jelszavát két munkanapon belül egy külön e-mailben küldjük el!

(Amennyiben további tájékoztatást szeretne kapni a szoftver használatával, az alábbi címen, angol nyelven segítséget talál: http://www.ebookpro.com/help/ a "Using the viewer" alpontban.)